Vallomással tartozom - az összes tex-mex kaja közül mindig is a burrito állt legkevésbé közel a szívemhez. Valószínűleg ennek az az oka, hogy a legtöbb tortilla lapba tekert tex-mex fogás tele van szftos és cuppogós hozzávalókkal, míg valahogy azok a burritók, amikhez eddig szerencsém volt, olyan szárazak voltak, hogy már a felénél meg kellett innom rá egy fél liter vizet. Különben is, ez a bab és rizs kombináció nekem soha nem jött össze - tányéron rendben, de búzalisztből készült tortillába tekerve? Arról nem beszélve, hogy a hús és a hozzá tartozó szaft helyét általában a bab és rizs kombinációval teszik tele - talán ez az oka annak, hogy nekem tényleg mindig száraz volt. Nem is csináltam soha korábban.
Idáig. A múltkor a szép fotókat gyűjtő oldalon nézelődtem, és belefutottam egy gyönyörű példányba. Tudom én, hogy lehet csalni az ételfotóval, de a kis blogok nagy előnye, hogy ők nem fújnak hajlakkot a kajára, és nem helyettesítik folyékony ragasztóval a tejet - szóval ha ott futunk bele egy ránézésre gyönyörű ételre, akkor az nagy valószínűséggel jó is lesz. A képen lévő burritón látszott, hogy bár van benne rizs és bab is, egyáltalán nincs kiszáradva, sőt, tocsog valamilyen fűszeres szószban. Mikor a szósz hozzávalóit is elolvastam, tudtam, hogy vagy ez a burritó változtatja meg a történelmet, vagy semmi.
A burritó egyébként egy végtelenül egyszerű gyorskaja. Az sem biztos, hogy eredetileg Mexikóból származik. A közép-amerikai országban ugyan már évszázadokkal a spanyolok megjelenése előtt is kukoricából készült tortillalapokba tekert húst és zöldségeket fogyasztottak, de arra utaló nyom nincs, hogy a burritó nyomai is itt keresendőek. Hiszen a hajtogatás módjától függően a tortillás étel lehet quesadilla, vagy taco is. A burritó különlegessége a hajtogatás - a kis tekercsek mindkét vége le van zárva, így az első harapásig viszonylagos biztonságban tudhatjuk a tölteléket. A szintén mindenféle jóval megtöltött, feltekert, szósszal egybesütött enchiládával szemben is ez az egyik megkülönböztető jele, hiszen az enchilada palacsinta-szerűen nyitott a végein.
Neve a szamár spanyol becézéséből ered - hogy arra utal, hogy a burritó árusok szamárhátról kínáltuk a portékájukat, vagy a formája miatt juttatta elnevezője eszébe a csacsik hátán hurcolt, feltekert pokrócokat, talán sosem fog kiderülni - de valójában mindegy is. Valószínűsíthető, hogy az ételt a Kaliforniában dolgozó mexikói munkások honosították meg a XIX. század végén. Az Egyesült Államokban a harmincas évek közepén jelent meg először a receptje nyomtatásban. Népszerűsége azóta is törtlen, ma már szinte mindenhol kapható a világon, ott is, ahol soha nem éltek mexikói bevándorlók.
Nem minden esetben sütik egybe egy külön szósszal - szerintem azonban attól lesz olyan ellenállhatatlanul finom. a recept elsőre macerásnak tűnhet, de a legtöbb lépést párhuzamosan is el lehet készíteni, így a kezdéstől evésig benne vagyunk az egy órába. És higgyétek el nekem, megéri. Nagyon megéri.
