Összeettem tücsköt-bogarat

Nem tudom eldönteni, hogy mielőtt eljutottam Mexikóba, mi tartott tovább, az út megszervezése vagy a konyha előzetes tanulmányozása. Egy biztos: még így is ért meglepetés!

Kamaszkorom óta szeretnék eljutni Mexikóba, de ahhoz, hogy ezt meg tudjam valósítani, kontinenst kellett váltanom, hogy Mexikó egy Budapest-Athén repülőúttal legyen egyenlő távolságban - és árban. Mikor 16 éves koromban tervezni kezdtem a túrát - elméletben -még nem voltam túl nagy gourmand, a Frida Kahlo-kultusz, a nyelv és a népművészet sokkal jobban érdekeltek a helyi ételeknél, főleg, hogy tíz évvel ezelőtt akkor sem tudtam volna megmondani mi a különbség az enchilada és a burrito között, ha egy pisztolyt szegeznek a fejemhez (ami mellesleg Mexikóban könnyen előfordulhat).

Mikor a tervezés kicsit közelebb állt a realitáshoz, egy fél évvel ezelőtt elkezdtem utánaolvasni, hogy mi az, amit feltétlenül meg kell kóstolnom, ha már egyszer végre eljutok oda. A Magyarországon és főleg az Egyesült Államokban megtalálható, amerikanizált mexikói konyha a maga tex-mex fogásaival ugyanis soha nem került közel a szívemhez és a gyomromhoz igazán. Nem láttam - és most sem látok - nagy fantáziát a grillezett húsok és salátalevelek tortilla lapokba való dugdosásának különböző formáiban, még akkor sem, ha más és más fűszeres szósszal locsolják meg. Persze, ahogy az lenni szokott, a szakirodalom a felét sem fedte annak a sok furcsa, különleges, és számomra nagyon új íznek, ami két hét alatt szembejött velem.

Utcai ételstand helyiekkel

Nem mondok újat azzal, hogy a helyi gasztronómia megismerésének legjobb módszere a helyiekkel való étkezés, és mivel Mexikóban az utcán, piacon és egyéb közterületeken elfogyasztott ételnek hatalmas kultusza van, én végigettem hat város kilenc különböző piacát, megannyi utcáját és terét. Mindent sajnos nem tudtam újra lefőzni, hogy megosszam veletek, de a kedvenceket és a meghökkentőeket igyekeztem reprodukálni. Az egyik legnagyobb újdonság számomra a megannyi ízesített üdítő volt - azt hittem, cukros víz fogyasztásában Amerikán nem lehet túllőni, de tévedtem. Igaz, legalább nem a kóla vezet, de így is vagy tizenkét különböző ízesített, cukros frissítőt számoltam össze. Abszolút kedvencem a rizstejből készült horchata és a forrázott hibiszkuszvirágból készült agua fresca de jamaica volt.

A hibiszkuszvíz receptjéért kattints ide!

Míg az első egy krémes, sűrű, fahéjas ital, ami a nagy melegben telít is, nem csak frissít, a második egy otthoni szörpöt idéző, meggypiros lötty volt, amiből a negyven fokban litereket döntöttem magamba. Mint a Németországból ismert jó barátomtól, aki pár napig a vendéglátónk volt, megtudtam, az ízesített vizek és szörpök egyfajta mexikói filozófiát képviselnek: minek sima vizet inni, hol marad akkor a szín az életünkből. Így aztán nem vitatkoztam, két hétig szörpöztem.

Napi egyszer-kétszer, pihenőként beültünk egy kocsmába vagy kávézóba nézni a köztereken hömpölygő életet, és meg kell mondjam, hamar hozzá tudnék szokni ahhoz a jól bevett szokáshoz, hogy az ital mellé adnak valami kísérő rágcsálni valót. A legolcsóbb helyeken is járt legalább egy tányér chilis-lime-os földimogyoró, vagyis cacahuates, de kaptunk különböző, számomra felismerhetetlen savanyított gyökérzöldségeket, egyszer pedig négy velős tacót is, és bár erős a gyanúm, hogy túlrendelés volt, és eredetileg ennyire azért nem akartak nagylelkűek lenni, de azért nagyon jól esett.

Ha pedig már a tacónál tartunk, a két legnagyobb bizarrság is ilyen formában érkezett. Mexikóban a tortilla olyan, mint nálunk a kenyér - mindenhez azt eszik. Készülhet belőle reggeli, ebéd, vacsora, mártogatós, van lisztből és kukoricából készült, puha és roppanós - ez az utóbbi egyébként gyakoribb az utcai árusoknál. Szóval, az egyik furcsaság, amihez pár percig erőt kellett gyűjtenem, az egy disznószemes darab volt egy taqueriában (taco evő helyen) amelynek az volt a specialitása, hogy a sertés minden részét felhasználták, és lehetett volna kérni tüdőset, veséset, nyelveset, én azonban egy tenyérnyi szemessel "szemeztem" pár percig, mielőtt legyűrtem volna. Mit mondjak, nem ez volt az étkezéseim csúcspontja. Látványra amúgy nem lett volna durva, a szemek meg voltak főzve és összevágva, így esztétikai problémát nem okoztak, főleg, hogy salsával és korianderrel volt feldobva a kis falat, de a tudat azért tudat maradt.

A fűszeres pörkölt földimogyoró receptjéért ide kattints
A sült szöcskés tostada receptjét itt találod!

A másik különlegesség a sült szöcske, vagyis chapulinasvolt Oaxaca államban, ahol a szöcskézésnek nagy hagyománya van. A chilivel és lime-al ízesített sült szöcskéknek a látványa volt, ami kicsit visszafogott, de aztán megbeszéltem magammal, hogy a garnélát is megeszem, pedig az is ízeltlábú, és tényleg lehet, hogy ez a jövő proteinforrása. Az íze egyébként a rántott csirkeszárny végére emlékeztetett, és kifejezetten ízlett, olyannyira, hogy vettem is egy kisebb csomaggal, hogy itthon is elkészíthessem. Egyébként, ha valakit feltüzeltem volna, sült szöcske Magyarországon is kapható, úgyhogy bátraknak ki lehet próbálni.

Mint ahogy minden elérhető hozzá nálunk is, a piaci stílusú főtt kukoricát, az elotes del mercadot is ki kell próbálni. A sajtos-majonézes főtt grillezett kukorica nem is értem, hogy nem hódította még meg a magyar piacot! Mexikóban egy köztéren általában három különböző árus is kínálja - mi igyekeztünk mindig olyantól vásárolni, aki nem főzte, hanem grillezte a szemeket, és csak utána kente meg majonézzel, és forgatta egy parmezánhoz ízben-állagban nagyon hasonló, cojita nevű mexikói sajtba.

A sajtos-majonézes kukorica receptjét itt találod!

Természetesen két hét alatt nem csak az utcán ettünk - legközelebb, ha még nem untatlak titeket, beszámolok kedvenc vacsoráimról is!

Címlapról ajánljuk