Ahhoz a táborhoz tartozom, akikkel már gyermekkorukban megutáltatták a tökfőzeléket. Sosem felejtem el, amikor még élveztük a nyári szünidő gondtalan napjait, amiből rendszerint jónéhányat a nagyszülőknél töltöttünk, és egyik délután tökfőzelék került az asztalra. Egy darabig szorgosan turkáltam a kanalammal, gondosan rendezgettem, hogy minél kevesebbnek látsszon, hátha elhiszik, hogy valóban ettem belőle, aztán csak ültem felette. Valószínűleg a nagymamám perspektívájából kevésbé működött a taktika, mert félve kérdezte tőlem, hogy "Nem kéred?" Egy ideje már vártam ezt a pillanatot, úgyhogy megkönnyebbülve vágtam rá, hogy "Nem!". Erre nagyapámtól jött is rögtön a kontrázás: "Vagy megeszed, vagy a fejedre borítom!" Mivel meglehetősen határozott ember volt, nem is mertem vele packázni, így inkább gyorsan elkezdtem belapátolni, persze minden egyes falatot már csakazértis undorral nyeltem le, aztán a végére megfogadtam, hogy soha az életben nem eszem többé tökfőzeléket. Ezen állításomhoz közel húsz évig hűen tartottam magam, aztán beadtam a derekam.
A legutóbbi Gourmet Fesztivál záró napján, és a gyomrom befogadóképességének határán valaki letett elém az asztalra egy "tökfőzeléket". Az egy dolog, hogy a Gerbeaud fogásában a hús tökéletesen omlós volt, és az édes sültpaprikás lecsótökéletesen kiegészítette az ízeket, de ilyen mesteri tökfőzelékkel még soha korábban nem volt dolgom. Legnagyobb erénye az volt, hogy a vajtököt nem főzték bele, hanem egy szósszal tálalták, így a zöldség ropogós volt, de a marinálásnak köszönhetően rendkívül ízgazdag. Bátran állíthatom, hogy a fesztivál egyik legjobb kajája volt, pedig én aztán elég sok mint kipróbáltam. Ezt a három nap alatt felszedett (legalább) plusz öt kiló is igazolja.
Két napra rá arra mentem haza, hogy a piacon vásárolt csodás sárga és gömbcukkinik berágtak a nemtörődöm viselkedésemre, és mintegy tüntetőleges felhívással fonnyadásba kezdtek. Gondoltam, ha rögtön cselekszem, akkor még menthető a dolog. Egyből be is ugrott a friss tökfőzelékes pálfordulásom, így megpróbálkoztam a reprodukcióval. Gyors kutakodás után meg is találtam azt a receptet, ami kísértetiesen hasonlatos volt a korábban kóstolthoz, legalábbis ami a tök, akarom mondani a cukkini elkészítési módját illeti. Gyors gyalulás, marinálás, a fagyasztóból elő az alaplé, kevés hagyma, de annál több zsíros tejszín és a fehérborom utolsó kortyai. Aztán forralás egyszer, forralás kétszer, forralás háromszor, kész, kóstolás. Már közben láttam, hogy nem lesz ugyanaz a végeredmény, mert az én szószom jóval sűrűbb volt mint azé a bizonyos tökfőzeléké, de az íze legalább olyan fantasztikus. Ja, és azt mondtam már, hogy még liszt sem kell bele? Szerintem minden tökfőzelék-gyűlölőnek érdemes egy próbát tennie ezzel a megoldással is, mert rögtön megszépít minden keserű élményt, és újraformálja véleményünket. Beigazolja, hogy valóban csak egy lépés, azaz egy recept választja el a gyűlöletet a szerelemtől.
