Jó, azt mind tudjuk, hogy a pörkölt az abszolút magyar étel. De, tudjuk, hogy miért? Hogyan lett ez a nagyszerű étel a magyar gasztronómia királya? Tartsátok a fületeket: megsúgjuk!
Volt egyszer egy vadkelet
Ahonnan érkeztünk. Hogy a banda többi részét hol hagytuk el, és hol jártunk korábban, abba most nem mennék bele, vitáznak erről már néhány száz éve nagyon okos emberek, és nekik sem sikerült eldönteniük. Lényeg, hogy jöttünk, és hoztuk a mi pörköltünket. Bezony, bezony. Vöröshagyma még nem volt hozzá, a pirospaprikára is kellett várni pár száz évet, de a módszer, a darabokra vágott hús, nagy lángon való odapörkölése, az átjött velünk a Vereckei-hágón. Meg is maradt, mert sokáig nem voltak olyan körülményeink, hogy a szakácsművészetünket fejlesztgessük. Mire a középkorra lett konyhánk (egyben nappali is, figyelitek, milyen korán felfedeztük az amerikai konyha kínálta lehetőségeket?) annyira megszerettük, hogy a szegényebb népréteg el sem tudta nélküle képzelni az ünnepnapjait.
Politika a konyhában
Aztán eljött a történelmi pillanat: az Újvilágból, kis kerülővel, a Balkán felől, megérkezett a paprika, vagy, ahogy akkoriban hívták, a törökbors. Az 1700-as évekre pedig bemászott a pörköltes kondérokba, és ott is maradt mindörökre. Továbbra is a szegények ünnepi eledele volt, hiszen elkészítése még konyhát sem igényelt. Nem véletlen, hogy a puszták jampecei, az örök vándor magyar cowboyok, a gulyások, előszeretettel készítették a hónapokig tartó terelések alatt. Így, amikor a 19. század elején Európa minden népe öntudatára ébredt, és be akarta bizonyítani, hogy ő bizony különb, mint a mellette élő, a mi politikusaink úgy döntöttek, hogy a mi kondérunkban márpedig pörkölt vagy paprikás vagy gulyás fog főni. Mindegy melyik, külföldön úgyis összekeverik.
Változások az iparban
Pedig a módszert és az alapanyagokat a környező országokban is használták, pörköltet ott is főztek, de mi stopoltuk először a licenszet. Ennek bőven több mint kétszáz éve, és sajnos még mindig nem sikerült megtanítanunk a világnak, hogy a gulyás az bő lére ereszett leves, a pörkölt, az egy fűszeres, szaftos húsétel, a paprikás pedig ennek egy továbbfejlesztett változata, tejföllel, esetleg pár kanál tejszínnel dúsítva, krémesítve az eredményt. Mert ha már a jelképünk lett, a finomabb, polgári konyha is előszeretettel készítette, de kellett bele az a tejföl, hogy kicsit finomítson a brutális fűszerezésen. A pörkölt azóta is velünk van, a századfordulós jómódban a borjúból és nyúlból készült paprikás volt a legnépszerűbb, az ötvenes években csak tojáspörköltre tellett, ma, az ezredfordulós reformhívek akár már tofuból is elkészíthetik. Szóval ne ellenkezzünk – a pörkölt, bármiből készül is, a miénk. Szeressük!
