Az orosz kulináris műveltségem alapköveit L. barátnőm tette le. A hölgyet tizennégy éves korunk óta ismerem, azóta, hogy a gimi első napján, sötétkék szoknyában/nadrágban és fehér blúzban/ingben izzadva harminchat ember méregette az új osztálytársait. L. egyszer csak mellém lépett, megkérdezte, foglalt-e a mellettem lévő üres hely, majd leült. És négy évig ott is maradt mellettem. Egy idő után aztán megvoltak a kötelező "gyere át hozzánk" körök, és mikor rám került a sor, megkínált az édesanyja készítette piroggal. A káposztás tojással töltött kelt tészta azonnal szerelem lett, de ezt egyszer már kifejtettem. Minden karácsony, orosz újév és pravoszláv ünnep környékén extra izgalommal mentem látogatni, hátha jut egy kis pirog. A recept egyébként családi titok, és a teljes receptet L. is csak nászajándékként kapja majd meg, az anyukája meg nem hajlandó elárulni, mitől olyan tökéletesen finom a abbahagyhatatlan. Mindegy, én kivárom, majd egyszer, ha L. is a titok tudója lesz, jól leitatom, és megszerzem.
A pirogon kívül az összes többi szláv klasszikust is ő ismertette meg velem - az orosz tortellinit, a pelmenyit már együtt is készítettük a szokásos évi baráti vacsorára, mindig van nála a kis ropogós orosz pereckarikából, amit madzagra fűznek, és onnan lehet lerágicsálni, de hozott már Moszkvából igazi orosz heringet, amit vodkával és uborkával kísértünk. És természetesen a blinit is ő szerettette meg velem - mondjuk azt hozzá kell tennem, hogy nem ez volt élete legnagyobb kihívása.
A blini azon kívül, hogy nagyon finom, számomra azért borzasztóan érdekes, mert az egyik legrégebbi orosz étel, és mindenki ezt eszi. Ugyanúgy megtalálható a szegényebbek konyhájában, mint az igazán tehetősöknél, csak éppen a feltét változik. Ennek egyébként - márhogy egy ilyen ősi étel viszonylag kevés változással ma is népszerű – elég egyszerű oka van: a lapos, így viszonylag könnyen és gyorsan átsüthető szénhidrátforrásnak számító, laktató lepényételek a legtöbb konyhakultúrában hamar kialakultak, és egyszerűségüknél no meg olcsóságuknál fogva nem is koptak ki a mindennapos használatból. Az arab országok pitája, az olasz pizza, a világ összes palacsintája és kemencében, forró kövön sült lepénye is így alakult ki és maradt fenn évszázadok óta.
Az orosz palacsintának hívott blini - akárcsak a többi távoli rokona - a kereszténység előtti időkben szimbolikus jelentőséggel bírt, kerek formája a napot jelképezte, és eredetileg főként tél végén, a tavaszi napfordulókor készítették. A pravoszláv egyház azonban magába olvasztotta a pogány ünnepkor készített ételt, így aztán fennmaradhatott. Tradicionálisan hajdinalisztből készült, de a fehér liszt olcsóbbá válásával egyre többen készítették azzal. Tésztájába kerülhet burgonya dúsítóként, édes változatokba pedig alma, vagy ünnepi alkalmakkor és télen pedig mazsola, esetleg más szárított-aszalt gyümölcs. Egyébként nemcsak Oroszországban fogyasztják, az összes többi szláv nép is átvette, sőt, az orosz zsidók az Újvilágba is magukkal vitték a receptet, így ma már Amerikában és Izraelben is megtalálható sok helyen.
Az én kedvencem a hajdinás változat, mégpedig valamilyen füstölt hallal. Mivel az orosz boltban gyönyörű füstölt tokhalat kaptam, most azzal tálaltam, de senki keze nincs megkötve - lazaccal, kaviárral, simán tejföllel, kaporral, snidlinggel, de akár még lekvárral is kiváló.
