Vissza a mediterrán nyárba!

Nálunk már javában tombol az ősz, én most mégis egy mediterrán, forró nyári utazásra hívlak benneteket. Gyertek velem és kóstoljuk meg együtt a katalán fővárost, Barcelonát!

A város nevét olvasva szinte mindenkiben azonnal felsejlenek a klisék és képzettársítások, úgy, mint a felhőkarcolók árnyékában megbújó tengerpart, tömve turistákkal és meztelen, napon hevített testekkel, mediterrán életérzés, hangulatos utcák, zsúfolt és szertelen emberektől hemzsegő tapas-bárok, a modern kori műremekek és régmúlt időkből ránk hagyott épületegyüttesek. Ezek jó része igaz is, ugyanakkor Barcelona mégis teljesen más.

Barcelona lüktet és él. Az első napokban nehéz felvenni a város ritmusát, az ember folyton azt érzi, hogy valamiről lemarad vagy valamiből kimarad, főleg, ha csupán néhány napos látogatásra érkezett. Szeretnénk megnézni, megkóstolni, megtapasztalni mindent, aztán idővel csillapodik a vágy és az okafogyott küzdelmet felváltja valamiféle megmagyarázhatatlan nyugalom. Nem törekszünk arra, hogy mindent megkapjunk. Megelégszünk a pillanattal és próbáljuk megélni azt. Nem a turistalátványosságoktól és az éttermi túráktól leszünk többek, hanem a jelentől. Különösen igaz ez az ételekre, tartja ugyanis a spanyol közmondás, hogy: „az étkezés élvezet”.

Az ember tudja jól, hogy Barcelona az nem Spanyolország, mégis, amíg nem járt ott, addig a kettő egy és ugyanaz. Mert bár azt megtanultuk, hogy a katalán fővárosról van szó, és tudjuk, hogy a spanyol-katalán ellentét máig megmaradt, mégis nehéz szétválasztani, ha csak meg nem tapasztaljuk.

Ami viszont nagy valószínűséggel mindkét területen azonos, az a hasonló életvitel. Elég csak az étkezések napirendjét megnézni. Barcelonában feleslegesen megyünk ki hajnalban a piacra, mert a standok ekkor még zárva vannak és a kofákra várnunk kell. 9-10 óra körül indul be az élet, ilyenkor már nagy eséllyel kaphatunk reggelit a sarki pékségben. És ha már a pékségről van szó, akkor meg is jegyezném, hogy fantasztikus helyekre bukkanhatunk az egész városban. Amíg Budapesten (némi túlzással) egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan pékség üzemel, ahol hagyományos technikákkal, és ami ennél is fontosabb, hagyományos alapanyagokkal dolgoznak, addig Barcelonában nincs nehéz dolgunk, hogy rátaláljunk egy ilyen helyre. Az első napokban véletlenszerűen tértünk be egy megnyerő kirakattal és csodás kenyerekkel csábító pékségbe, ahol meg is vettük az esti vacsorához valót. Annak ellenére, hogy a turisták által sűrűn látogatott utca egyikében volt, olyan kiváló minőségű pékárut sütöttek, hogy eszméletlen. Ez nagyon hiányzik hőn szeretett fővárosunkból. És értem én, hogy adalékanyagok nélkül és rossz minőségű lisztből nem lehet 120 forintét adni egy kilót, de akkor is szomorú, hogy a jó kenyérért szinte zarándokolni kell.

A napi rutinhoz visszatérve: bár Magyarországhoz képest időeltolódással ugyan nem kell számolnunk, de ez az ebédidőre nem vonatkozik. Amíg mi a déli harangszót követően éhezett vadakként vesszük célba a kantint, vagy percenként az órára pillantva epekedve fülelünk a futár csengetésére, addig a katalánok csupán délután 2-3 óra felé kezdenek szállingózni az éttermekbe. A vacsoránál sincs ez másképp. Egyik este helyi barátaink megvendégeltek minket egy kellemes vacsorára, de előtte megkérdezték, hogy mi, magyarok, mikor szoktunk vacsorázni, mert ők általában 9-10 óra körül kezdik.

Ahogy az összes, nyaralók által kedvelt vidékre, úgy Barcelonára is igaz, hogy tele van olyan éttermekkel (és jelen esetben) tapas-bárokkal, amelyek elsődleges célja, hogy minél több pénzt gomboljanak le rólunk. Az útikönyvek is említik, hogy a Ramblán – az egyik leghíresebb sétálóutca a városban – sorakozó éttermeket lehetőség szerint kerüljük el, hacsak nem szeretnénk sok pénzt fizetni kevés, ámde annál rosszabb ételért. Aggodalomra azonban semmi ok, hiszen az egész városban sorakoznak a tapas-bárok, és Barcelona multikulturális jellegéből adódóan, számtalan különböző profilú éttermet is találunk.

Ember legyen a talpán, aki ezek közül képes választani és dönteni, de muszáj. Nagyon nagyot nem hibázhatunk, főleg, ha a turistavadász övezetet elhagyjuk. Ennek ellenére érdemes helyi ismerősöktől tájékozódni, már, ha vannak ilyenek. Nekünk szerencsénk volt, hiszen egy komplett térképet és pontos leírást kaptunk arról, hogy mit és hol kell enni. E nélkül szinte biztos, hogy nem találtuk volna meg a hangulatos vietnami éttermet, az olcsó, de kiváló ételeket kínáló tapasozót vagy a végtelen számú változatot felvonultató szendvicsbárt.

Ami furcsa volt, hogy egyik este vacsorázni indultunk és végül a harmadik helynél döntöttünk úgy, hogy nem megyünk tovább, inkább várunk az asztalunkra 20 percet. Ha nincsen asztalfoglalásunk, akkor az a nagyobb és felkapott éttermeknél szinte természetes, hogy várni kell és meginni egy italt a bárban, amíg felszabadul az asztal. Ezek a helyek viszont kicsit már-már romkocsma hangulatúak voltak, amiről el sem tudtam volna képzelni, hogy „sorbaállás” van. Barcelonában viszont, legyen szó akár egy lepukkant étteremről, ha jó a kaja, akkor várni kell.

Nincs olyan gasztronómiai élménybeszámoló, amely ne említené meg a város leghíresebb piacát, a Mercat de la Boqueriát, így hát mi sem hagyhattuk ki. Rengeteg jót olvastam róla, többek között, hogy a méltán híres Ferran Adria annak idején a tanítványaival zarándokolt ide, hogy inspirálódjanak és a legjobb alapanyagok közül válogathassanak. Hát nem tudom, hogy néhány évvel ezelőtt ők mit láttak itt, én csupán azt, hogy tömve volt a hely olyan árusokkal, akik már kifejezetten az útikönyvek tanácsaiból táplálkozó turistákra specializálódtak. A gyümölcsök szabályos piramisokba rendezve sorakoznak, a húspultban számtalan olyan étel és alapanyag, amelyet az ideérkezők bizarr kinézetük miatt biztosan megörökítenek és rácsodálkoznak, de csak kevesen veszik meg. Ezen felül borzasztóan drága. Mondom ezt úgy, hogy – szintén helyiek tanácsára – megnéztünk egy másik, kevésbé felkapott piacot és ég és föld volt a kettő. Nemcsak árban, hanem kínálatban is, hiszen itt már nem a kofamarketinggel, hanem pusztán a friss és gyönyörű árukkal csábítottak minket, amik eladták önmagukat és nem kellett hozzájuk semmiféle körítés, díszítés vagy szöveg.

Nem csoda, hiszen a katalán konyha alapvetően erről szól: hihetetlenül egyszerű és természetes ízek, kifinomult stílusban. Szezonális és főként helyi alapanyagokból dolgoznak, valódi mediterrán ízeket alkotva. Előszeretettel használják a katalán olívaolajakat, a friss tengeri halakat, nem spórolnak a fokhagymával, amit bátran ötvöznek olyan zöldségekkel, mint a padlizsán, paradicsom vagy éppen a paprika. Nem viszik túlzásba a fűszerezést, inkább csak kiemelik vele az étel eredeti karakterét és nem új identitást adnak neki. Ellenben az sem ritka, hogy elsőre furcsának tűnő ételpárosításokkal is találkozhatunk. Erre jó példa, amikor a hegy és a tenger találkozik. Ők ezt úgy mondanák, hogy: „Mar i Muntanya”, azaz a nyúlhús egy fazékba kerül a kagylóval.

Ezen felül, ami nekünk a gulyás, az Spanyolországban a paella. Minden vendéglátóegység nagy táblákon ezzel a felirattal és az ételről készült fotókkal csábít. Ezzel azonban csak óvatosan! Egyrészt, mert bár a recept egyszerű, az elkészítés viszont nem, emellett ugyanaz igaz rá, mint a gulyáslevesre: igazán jót étteremben nehezen fogunk találni.

Mivel egyetlen cikkben képtelenség összefoglalni tíz nap élményeit, ezért hamarosan jön a folytatás, amelyben már tapasozás és receptek is lesznek!

A rovat korábbi cikkeit itt olvashatod >>

Hozzászólások

Címlapról ajánljuk

További cikkek