Hogyan olvadhat egybe a környezet, a kultúra, az örökség és a 21. századi kreativitás? Többek között erre adott ismét válaszokat a Hello Wood Építész Mustra a Tokaj Borvidék Fejlesztési Tanács támogatásával. Ismét, hiszen július 22-e és 29-e között már másodszor érkeztek meg Tokajba azok a hazai egyetemeken tanuló építészhallgatók, akik vállalták, hogy egy féléves szemináriumot szánnak különleges, fából készült installációk megtervezésére. Az alkotásokat a Hello Wood táborának köszönhetően az előre kiválasztott helyszíneken fel is építették.
A diákok és tanáraik képviseltek minden olyan magyar egyetemet, amely képez építészeket. Ráadásképpen a Magyar Képzőművészeti Egyetem is csatlakozott a csapathoz.
Tavaly 11 projektet építettek fel a tábornak köszönhetően a régió 7 településén, idén pedig 10 projektet a régió 8 településén: Bekecsen, Bodrogkeresztúron, Bodrogkisfaludon, Rátkán, Szegin, Szerencsen, Tarcalon és Golopon.
A Debreceni Egyetem csapata kapta azt a feladatot, hogy Szerencs városában keressen valami izgalmas történetet és helyszínt és értelmezze át az építészet nyelvén. Az az érdekes, hogy a város talán legfontosabb helyszíne és története a legkevésbé sincs rejtve, hanem fájó, nyílt sebként Szerencs központjában emlékezteti a város lakosságát saját múltjára.
Akik Miskolc irányából érkeznek meg a városba, ha akarják sem tudják megkerülni a 2008-ban bezárt Szerencsi Cukorgyár egykori telephelyének magas falait, és két magas kéményének látványát, amelyek uralják a városképet. A kerítés mellett sétálva egy szokatlan, fából ácsolt szerkezetre lehetünk figyelmesek, amely arra csábít, hogy kövessük a tekintetünkkel azt az irányt, amit a fehér falécek jelölnek ki. Később a látóterünkben megjelenik a gyár két nagy kéménye fehér lécekkel keretezve.
Sétánk egy bizonyos pontján meglepő illúzióban van részünk, ugyanis a fehér léckeretre szerkesztett fekete lécek azt a hatást keltik, mintha az örökre elnémult kémények újra füstölögnének.
Továbbhaladva változik a nézőpontunk, és az illúzió is tovaillan. Az élmény egy rövid időre emlékezteti az arra járót ez egykori szebb napokra, de a látvány időlegessége az "aranykor" hiányát is felidézi.
Az 1889-ben alapított Szerencsi Cukorgyár építkezésén 1500-an dolgoztak, a gépek és az őket kezelő szakemberek pedig nagyrészt Csehországból jöttek - 8 hónap alatt épült fel a kontinens legnagyobb cukorgyára. A komoly beruházás nagy hasznot hozott a városnak, átalakította a szerencsiek életét. Azt ezt követő évtizedekben, beleértve az államosítás éveit is, a gyár és a város lakosságának az élete teljesen összefonódott. Durbász Zoltán mérnök, aki 30 évig dolgozott a gyárban felelevenítette ezt a szoros viszonyt: "Ennek a gyárnak volt étkezdéje, kultúrháza könyvtárral, volt saját tűzoltóságunk és orvosi rendelőnk is. Radiológiai laboratórium, üdülők és óvoda is tartozott a gyárhoz. Ide nem lehetett akárkit felvenni, nagyon érteni kellett a dolgát annak, aki itt dolgozott. Ennek megfelelően nagyon megbecsülték a szakembergárdát. Még lakásokkal is segítették a dolgozókat."
Az egykori főmérnök röviden összefoglalta a gyár bezárásnak a történetét. A rendszerváltás után az 1991-ben privatizált üzem bezárásában világpiaci folyamatok is szerepet játszottak. A piacot elárasztotta a répacukornál jóval olcsóbb nádcukor, ráadásul az Európai Uniós agrárpolitika a belső piac kiszolgálását tűzte ki célul.
Ennek az lett a következménye, hogy sok felesleget termeltek a európai üzemek, de mivel az árak alacsonyak voltak, csak veszteségesen lehetett eladni a hazai répacukrot a nemzetközi piacon.
Mivel az Unió nem akarta finanszírozni az európai répacukor túltermelését, a cukor mennyiségének a csökkentését tűzte ki célul. Ennek megfelelően pénzt ajánlott azért, ha a gyárak csökkentik a termelést. Ekkoriban a Szerencsi Cukorgyár német befektetője nem adta el a cukorkvótáját, de mivel az Unió még nem érte el kívánt csökkentést, a cukorrépa-termelőket célozta meg: támogatást kaptak, ha más növény termesztésébe fognak. Olyan nagy hasznot tudtak így realizálni a termelők, hogy fölhagytak a cukorrépa termelésével. Ezt már nem élte túl a szerencsi gyár sem, és 2008 március 10-én végleg bezárt. A rendszerváltást megelőzően 12 cukorgyár volt Magyarországon, ma már csak a kaposvári üzemel. A szerencsi gyárban 300-400 ember veszítette el a munkáját - a dolgozók komoly végkielégítést kaptak, de sok idősebb dolgozónak ezzel együtt nagyon nehéz dolga volt a munkaerőpiacon.
Jaczkó Erzsébet, aki pénzügyi munkatársként a gyárban dolgozott 8 évig, elmesélte az ízHUSZÁRnak, hogy a műszakváltását jelző, naponta többször megszólaló sziréna majdnem az egész városban hallható volt. Az első jelzés reggel fél hatkor szólalt meg - ez figyelmeztetett, hogy a műszak hamarosan indul. A második jelzés 6-kor emlékeztetett mindenkit: már nem lehet bemenni a gyárba, a termelés elindult.
Olyan fontos szimbólum volt ez a hangjelzés, hogy 2008-ban az utolsó szirénaszót sok városi közösen hallgatta meg. Erzsébet nem volt ott ezen az eseményen - túl fájdalmasnak érezte volna.
A hiány a mai napig fájó. Az üzem egykori mérnöke, Durbász Zoltán is megjegyezte, hogy 10 év kellett neki ahhoz , hogy ne sírja el magát, ha elmegy a gyár mellett - de alig tudta befejezni a mondatot, mert elpityeredett...
