1932-ben a testsúlycsökkentés által motivált diéta csupán egészen kis hányadát tette ki az egyéb, betegségek kiváltotta diétáknak. Erre csupán abból következtettem, hogy az Ínyesmester szakácskönyvében a szerző, Magyar Elek viszonylag kis jelentőséget tulajdonít a fogyókúrának, a diétának általában viszont annál nagyobbat. A témáról szóló írásának első, azonnal lehengerlő mondata így hangzik:
„A diétások bizony sokan vannak, s napról napra többen lesznek, mindaddig, míg valahogyan jobbra nem fordul a világ sorsa.”
Hát nem bájos? Persze arról van szó, hogy a diétával gyógyítandó betegségekért Magyar Elek a korszellemet teszi felelőssé. Úgy gondolja, hogy míg korábban a nagy békék bőségében a köszvényt kellett a táplálkozásra való nagyobb odafigyeléssel kezelni, addig manapság (akkoriban) a gyomorbajok, fekély és a gyomorsav túlzott termelődése okozza a legnagyobb problémát. Ha tippelnetek kéne, hogy ez a mondat az 1900-as évek elején, vagy a 2000-es években hangzott el, vajon eltalálnátok?
„Ideges az ember, ideges a gyomra (…), ez az egész ideges élet gyarapítja a diétára szorulók seregét.”
Természetesen ez a mondat is az Ínyesmestertől származik, nincs hát új a nap alatt, vagy azok a bizonyos civilizációs betegségek sokkal nagyobb múltra tekintenek vissza, mint gondolnánk.
A diéta a 20. század elején főként a cukorbetegeknek, gyomorsavtúltengésben, gyomorsavhiányban, vesebajban, szívbetegségben, epebajban, vérszegénységben szenvedőknek nyújtott segítséget, és persze kisebb arányban a fogyókúrázóknak is, akik, mint azt az Ínyesmester említi, divatból vagy egészségügyi okok miatt próbálnak soványodni. Érdekes elképzelései voltak a fogyókúráról: a folyadékbevitelt kifejezetten lecsökkentené, és azt a kis mennyiséget is kávéra vagy teára korlátozza. Bár nincs sok közöm a dietetikához, de azt gondolnám, hogy ezt az elvet azért már meghaladta a tudomány. Azt is javasolja a könyv, hogy hetente egy-két napon kizárólag tejen éljen a fogyni vágyó, és ilyenkor töltse heverészéssel a napot. Ez már kifejezetten blődségnek tűnik a számomra, de ha valaki ezzel a módszerrel fogyott le, az mindenképpen jelezze, és visszavonom a megalapozatlan előítéleteimet.
Szerencsére az Ínyesmester nem csak az alapelveket fekteti le, hanem recepteket is ad a különböző diétákhoz: gyomorbajosoknak zöldborsópürét, borjúhúsfelfújtat, sótalan étrendre fogottaknak rizsnyáklevest és tökfőzeléket ajánl. Megfőztem én is két diétás fogást, a hústalan diétába illő salátatekercset és a cukorbajosoknak javallt káposztafelfújtat.
Az előbbi nem lett egy nagy történet, nagyjából megtestesíti azt, ami miatt az embernek nincs kedve diétázni. Bár nem egy tipikus sóba-vízbe semmi étel ez, de azért egyáltalán nem voltam tőle elájulva. Bezzeg a másik, a káposztafelfújt kifejezetten finomra sikerült. Még sosem készítettem hasonlót, tudniillik tojáshabos káposztalepényt vagy káposztaszuflét, ha úgy jobban tetszik. Lilakáposztát használtam, mert sejtettem, hogy ez a látványon sokat fog segíteni. Inkább köretnek ajánlanám ezt az ételt, de annak kifejezetten. Az igazán nagy felfedezés azonban a káposztafelfújthoz előírt kaprimártás volt. Hát ez valami zseniális. Amint megkóstoltam, tudtam, hogy sokszor fogom még készíteni, vadhúsokhoz például nagyon jól illik majd. Bár ezt nem tekinteném kifejezetten diétásnak, vajból, lisztből, kapribogyóból és tejfölből készül ugyanis. Még szerencse, hogy nem vagyok semmilyen diétára fogva, így nincs akadálya, hogy minél többféle fogással kipróbáljam ezt a mártást.
