Gyerekkoromban nem szerettem a paradicsomot, és azt reméltem, hogy egyszer majd megszeretem, mert olyan jól néz ki, szép piros (akkor még csak azt ismertem) és gömbölyű (igen, akkor még csak azt…), tehát finomnak kell lennie, csak én még nem éreztem rá az ízére – szó szerint. És aztán egyszer csak tényleg megszerettem. Ez nem utolsó sorban köszönhető a szárított paradicsomnak.
A paradicsom remek gyümölcs, ezt ugye megtanultuk az általános iskolában. Változatosan használható, egészséges…zöldség. Olaszországban minden formában nemzeti eledel, az egyik felhasználási módja a napon szárítás. Ez nem csak tartósítás szempontjából fontos eljárás, hanem a jellegzetes íz, ami az aszalásnak köszönhetően kialakul a paradicsomban, egy szinttel feljebb emeli az – egyébként - nem kizárólag olaszos ételeket. Fűszerrel, olajos pácban, sóval, esetleg minimális cukorral megszórva is száríthatjuk – ha nincs lehetőségünk a napon, akkor aszalógépben vagy sütőben. Receptet itt találtok – és most jöjjön néhány tipp a felhasználásra.
Olaszország ételeiről a pizza és a tészta jut legtöbbünk eszébe. Mindkettőn jól mutat egy kis szárított paradicsom, és csak a képzelet szab határt a fűszerezésnek. Krémes szószokba éppúgy illik, mint pizzára már sütésnél, vagy csak utána feltétnek. Húsos ételekben, ragukban, töltött húsokban sem utolsó. Kissé karamellizálva még erőteljesebb, édeskés, testes ízt kap ez az egyébként is intenzív ízű alapanyag, ezért ne használjunk belőle túl sokat.
Valahogy tekinthetünk úgy a szárított paradicsomra, mint egy fűszerre, akárcsak a szardella, vagy más néven ajóka esetében: amellett, hogy egészben használják, sokszor ezt is péppé aprítva teszik krémekbe (akár körözöttbe is) egy plusz, alig érezhető, de mégis fontos íz kedvéért: ez az umami, ami pont a szárított paradicsomban is megvan.
7 fotó
