Nem nagyon találkoztam még senkivel, aki ne szeretné a spanyol konyhát. Az ország számos régiójának megannyi specialitása közül még az is talál kedvére valót, aki nem kifejezetten ínyenc, és csak egy all inclusive útra fizetett be valamelyik tengerparti szállodába. Az sem véletlen, hogy európai viszonylatban a szakácsok és gasztronómiai tekintetében is kiemelkedően elismert régió Baszkföld, ahonnan a legelismertebb szakácsok kerülnek ki, és ahol az terület méretéhez képest meglepően sok Michelin-csillagos étterem van.
Bárkinek, aki szeret enni, szeret kóstolgatni, igazi paradicsom, hiszen a tapasnak, a bárokban és éttermekben felszolgált kis falatoknak valóságos intézménye van itt. Az eredetileg Andalúziából induló tapasmozgalom a XIX. század közepén indult hódító útjára. A 'tapa' szó maga fedőt jelent, és a hosszú, forró nyarairól ismert Andalúziában az italozók tulajdonosai egy-egy szelet kenyeret, sonkát helyeztek a poharak tetejére, így védve a bogaraktól és portól. A kisebb adagok és a többféle előétel szeretete még a móroktól maradt meg, de annak, hogy a tapas az egész országot meg tudta hódítani, egész más oka van. A lassú mediterrán életritmus, a "holnap is ráérünk aggódni" filozófia egyik megnyilvánulási formája, hogynem rohannak sehova, ráérnek megállni beszélgetni, meginni egy-egy pohár italt, és bekapni pár falatot is. A tapasfogyasztás egész mozgalommá nőtte ki magát, minden helynek megvannak a maga specialitásai, Spanyolországban járva, a helyieket kérdezgetve pedig a legkisebb városban is biztosan megtaláljuk azt a helyet, ahol a legjobb falatkákat árulják.
Részemről akárhányszor voltam eddig Spanyolországban, mindig egy külön harcot kellett vívnom magammal az étkezések idején, hogy akkor most rendeljek egy egész adagot valamiből, vagy helyette három-négy tapast. Ha a főétel mellett döntök, akkor rögtön eszembe jut, hogy igen, de ez csak egy íz lesz, a tapas meg külön világ minden egyes tányéron. Ha a tapas győz, akkor meg jön a dilemma, hogy igen, de melyik? A hegyekben szárított rózsaszín sonkák, az ízes kolbászok, kemény sajtok, a meleg tortilla, a madridi régió nehéz babos falatkái, a tengerpart friss rákocskái, borban készült kagyló, a fűszeres olajban eltett olajbogyók, vagy a csak és kizárólag mindent összemaszatolva fogyasztható sült nyúlfalatkák? Gurmé legyen a talpán, aki választani tud! És akkor az egész belső konfliktust megfejeli az a probléma, hogy akármit választok, az albondigasnak minden esetben benne kell lennie.
Ezeknek a kis húsgolyóknak azóta a rabja vagyok, mióta először kóstoltam őket egy madridi bárban jó tíz éve. Azóta nem tudom úgy betenni a lábamat egyetlen tapasozós helyre sem, hogy ne egyek meg egy kis adagot - vagy legalábbis el ne felezzem valakivel. Soha nem kaptam még kétszer ugyanolyat - kivéve egyszer, mikor annyira jó volt, hogy másnap visszamentem még egy adagért.Ettem már laza, húslevesre emlékeztető sáfrányos lében, fehér és vörösboros mártásban, folyékony tejszínes és sűrű, rusztikus, paradicsomos szószban, édeskésen és csípősen is - és ezidáig még nem tudtam megunni. A kedvencemet egy cadiz-i bárban kóstoltam, mikor olyan szerencsés voltam, hogy babát váró barátnőmmel utaztam végig Andalúziát - miatta aztán minden három órában meg kellett állni enni pár falatot. A sima, fűszeres húsgolyók a sűrű, fehérboros szószban annyira finomak voltak, hogy erősen kellett koncentrálnom, hogy a kettő helyett evőnek is hagyjak belőle.
A receptet persze elkértem, de persze spanyolosan kaptam meg: hát, van benne marhahús, egy kis serrano sonka, kis sajt - átsütöttük, aztán megfőztük a szószban. Kösz. Mindegy, rövid kutakodás után találtam egy hasonló receptet. Őszintén szólva nem emlékszem, mennyire hasonlít az eredetihez, mindenesetre bitang finom. Kellően nagy adag legyártásával pedig nyugodt lélekkel rájárhatok - legalább két napig, amíg nálunk kitart.
