Azt már megtanultuk, hogy a vastag tésztás pizza gyakorlatilag eretnekségnek számít a kifinomult gasztromán körökben, és nem, még a vidéki kis pizzázóktól sem fogadható el a hozzáállás, amivel az olasz konyha becsületén ejtik a sokadik foltot.
Az van viszont, hogy én szeretem a vastag tésztás pizzát is, ami hivatalosan nem is pizza. Ennek nyilván az a feltétele, hogy a tészta legyen jó, azaz kívül ropogjon, de belül maradjon puha. Egyébként meg ha már tisztességes pizzát úgysem tudunk otthoni körülmények között összehozni (kemencével rendelkezők kivételével), akkor meg nem mindegy? Viszont, hogy senkinek ne okozzunk álmatlan éjszakákat, akkor hívjuk pizza helyett focaccianak, mert gyakorlatilag ez a különbség: a vastagság. Jó, meg az is, hogy a focaccia eredetileg egy lapos kenyér szerény feltétekkel, amit inkább valamilyen étel kiegészítőjeként tálalnak, mintsem önmagában.
A tészta hozzávalói egyeznek, az arányok kicsit eltérnek: liszt, víz, olívaolaj és élesztő. Míg én a pizzához szeretek friss élesztőt használni, addig a focacciaba inkább szárítottat teszek. Így kevesebb meló is, mert csak összegyúrjuk az egészet, dagasztjuk, és egyszer kelesztjük. Nyújtás után a feltéteket kedvünkre vagy a hűtő-kamra duója által diktálva variálhatjuk. Pont ezért jó, ha a tésztareceptet egy életre megjegyezzük, mert nettó negyed óra munkával jó sok embert lakathatunk jól egyszerre.
Az egyik kedvencem ez az őszi változat, ahol a szőlő, kecskesajt, dió és rozmaring játssza a főszerepet, és elképesztően jól működnek együtt. Természetesen frissen a legjobb ez is.
Szőlős focaccia kecskesajttal és dióval recept
