„Sokan úgy nőnek föl, hogy nem tapasztalják meg, milyen izgalmas a környezetük” – interjú az On The Spottal

Vissza a természethez címmel indult az On The Spot legújabb sorozata, amiben Cseke Eszter és S. Takács András a világ olyan szegleteibe kalauzolják el a nézőket, ahol a természet még a maga érintetlenségében burjánzik, vagy ahol az emberi pusztítást felváltotta az odafigyelés, a környezet sebei pedig, ha lassan is, de elkezdtek begyógyulni. Az RTL+ felületén megtekinthető sorozat kapcsán beszélgettünk Eszterrel és Andrással a közeli és távoli tájakról, a gyerekekkel együtt újra felfedezhető világról, és a karácsonyi bejgliről is.

Vissza a természethez címmel jelent meg az On The Spot 11. évada, ami az eddig látottak alapján még a korábbiakhoz képest is egy nagyon személyes anyagnak tűnik.

„A természettől nem lehet kiégni” – interjú az On The Spottal

Cseke Eszter: Nem tud másmilyen lenni ez a sorozat, csak személyes, ha a szó legjobb értelmében nem akarjuk elválasztani a családi életünket és a szakmai életünket. Ha nem akarjuk, hogy az egyik jobban sérüljön, mint a másik, vagy hiányt szenvedjen, akkor ez csak ilyen tud lenni. Leginkább mégis azért lett ennyire személyes ez a mostani évad, mert a fiunkat elképesztően érdekli a természet, fű, fa, virág, bogár, csúszómászó-hernyó, minden hihetetlenül érdekes számára, és mi is rengeteget tanulunk tőle. Régi tervünk volt, hogy foglalkozzunk a klímaváltozással, ezzel az egész új frontvonallal, de a filmek hangulatát mégis az befolyásolta, hogy az egész családunk érdeklődése ebbe az irányba mutat.

Hogy lehet úgy beszélni a klímaváltozásról és a környezetvédelemről, vagy rájuk irányítani egy szélesebb réteg figyelmét, hogy éreztetitek is a súlyát, de közben az egész ne váljon fenyegetővé, ne bénítson meg, hanem épphogy cselekvésre sarkalljon? Jár valami ezzel kapcsolatban a fejemben, és nagyon érdekel, hogy ti mit gondoltok erről az egészről.

S.Takács András: Mi jár a te fejedben?

Kormos Lili: A második rész egyik szereplője, egy korábbi halász, aki Misoolban, Raja Ampat legdélebbi szigetén korábban maga is dinamittal halászott, most pedig részt vesz a környezetvédelemben, azt mondja, hogy szeretné, ha ez a szépség megmaradna, ha idejöhetnének a turisták, ha az ő unokái is láthatnák ezt a csodás szigetvilágot. Na, valami hasonlóra gondolok én is, hogy aki látja ezt a sorozatot, és találkozik ezzel a hihetetlen természeti csodával és rengeteg szépséggel, az nem gondolhat másra, csak arra, hogy ezt meg kell őrizni. Nem történhet meg, hogy havonta több tonnányi műanyagszemétbe fojtjuk az egészet.

A Vissza a természethez borítója

S.T.A.: Nagyon érdekes, hogy ezt mondod, mert ma már talán így van, de például David Attenborough teljes munkássága azt bizonyítja, hogy ez nem működik. Ők például a 20. században véletlenül sem beszéltek környezetszennyezésről, sem klímaváltozásról a legnagyobb szabású, legdrágább BBC természetfilmekben, mert azt feltételezték, amit te is mondtál az előbb, hogy ha látjuk ezt a szépséget, akkor biztos meg is akarjuk majd védeni. Sajnos nem jött be. Úgyhogy öregkorára Attenborough is aktivista lett, és már nem is készülhet úgy természetfilm, hogy ne kerüljenek szóba ezek a kérdések. Érdekes megfigyelni, hogy jött rá ez az iparág is arra, hogy megmutatni a természet csodáit nem elég ahhoz, hogy meg is védjük azokat. A politikusok nagyon jól tudják, hogy semmilyen közösséget nem lehet összetartani csak pozitív értékek mentén. Mindig a félelem vagy az ellenségkép az, ami tartósan össze tudja kovácsolni az embereket. Ez pedig igaz a környezetvédelemre is, ráadásul most már a körmünkre égett ez az egész történet, mégis egy tizen-egynéhány éves, Asperger-szindrómás kislány kellett hozzá, hogy felkapjuk a fejünket.

Cs.E.: Európában is óriási krízisek vannak, Ázsiában is, bár nyilván itt más a lakosság gondolkodása, sok szempontból természetesebben, egyszerűbben szemlélik a világot, a szó pozitív értelmében. Az általad említett halászra is igaz ez: amikor abból lehetett pénzt keresni, hogy dinamittal halásztak, vagy abból, hogy kifogdosták a cápákat, és levágták az uszonyukat, akkor azt csinálták. Olyan nagyon romantikus elképzeléseink tehát a mostani helyzetről sem lehetnek, mert most azért kapja a fizetését, hogy vadőrként dolgozik, és szemetet szed. Neki az a fontos, hogy lesz-e étel a tányérján, tud-e gondoskodni a családjáról, és így tovább. De ott van például a filmben Yirli, egy jávai lány, aki összetartja a Misool Alapítvány terepmunkáját, és ő nagyon ügyesen kommunikál ezekkel a halászokkal. Óvatosan, lassan, messziről közelíti meg a témát, és például azt kérdezi tőlük, hogy mit szeretnétek látni a tengerben: több szemetet, vagy több halat? Több halat szeretnétek? Akkor lássuk, hogy ezért mit kell tenni!

„Egyszerre útikönyv, album és szakácskönyv"

Nagyon nehéz munka ez, és sokkal több ember kéne, aki terepen dolgozik, mert lehet bármennyi aktivista a világon, a konkrét változást azok érik el, akik ott helyben teszik a dolgukat.

Ehhez alázat és mérhetetlen türelem kell, mert rengeteg idő, mire eléri, hogy ne dobálják a tengerbe a szemetet.

S.T.A.: Nem is fair egyébként csak a helyiekre tolni a felelősséget, vagy pusztán tőlük elvárni, hogy akkor ne dobják a tengerbe a szemetet. Persze, ne dobják, de azt is látni kell, hogy 30-40 évvel ezelőtt a szemét mértéke sem volt ekkora. A kaját banánlevélbe csomagolták, most meg műanyagdobozba, és ezzel nem lehet mit kezdeni. Mi a nyugati világban már rég kivágtuk az összes erdőnket, majd elárasztottuk a Földet a műanyagszemetünkkel, és a harmadik világban, ahol nincs úgy megszervezve a hulladékszállítás – amely eltünteti ennek az egésznek a nyomait a szemünk elől, hogy még csak ne is érzékeljük – , szóval itt szembesülünk a problémával. És akkor az ásványvízgyár vezetője címlapon hirdeti, hogy nem a műanyagpalack a legnagyobb probléma. De, pont az a baj, hogy egyáltalán legyártják, mert még az ő unokájának is ott lesz a bélrendszerében a mikroműanyag... Ezért nehéz a változást a felhasználók szintjéről elérni, kizárólag kormányzati szabályozás és globális összefogás révén lenne megfékezhető ez az elképesztő szeméttermelés. Mivel ez nem történik meg, így azok a példák maradnak, amiket például mi is bemutatunk a sorozatunkban, és kis közösségek által történik a változás, vagy inkább tűzoltás.

„Úgy nőttem fel, hogy ismertem az összes vízesést, tudtam, hogy melyikben, milyen kövek vannak"

Cs.E.: Mondjuk ez a fajta kis közösségi aktivizmus egy az egyben lemásolható, és működőképes bárhol a világon. A klímaszorongásod is enyhíthető azzal, ha csatlakozol egy hasonló kezdeményezéshez. Ennél jobb receptet még nem találtunk, ami a gyakorlatban is működőképes lenne.

Vissza a természethez a címe annak a könyvnek is, ami a ti gondozásotokban, az Open Books kiadó jóvoltából jelent meg nemrég. Julia Rothman, a könyv szerzője, azt írja az előszóban, hogy azoknak a magafajta városlakóknak szánja elsősorban ezt a könyvet, akik valaha, gyerekként abszolút kapcsolatban voltak a természettel, mostanra viszont már azt sem tudják, hogy milyen fák nőnek mondjuk a lakásuk melletti parkban. Nektek megvan ez az élmény, ahogy ez a teljesen természetesnek tűnő érzés, hogy minden fűszál, bogár, falevél érdekes és izgalmas, egyszer csak eltűnik?

Cs.E.: Nekem megvan, mert Erdélyben, Nagybányán minden hétvégénket a hegyek között töltöttük. Úgy nőttem fel, hogy ismertem az összes vízesést, tudtam, hogy melyikben milyen kövek vannak, hogy mikor melyik virág nyílik, hogy hol van a harangvirág és így tovább. Kilencéves koromra egészen otthonosan mozogtam ebben a környezetben, és amilyen természetes volt ez akkor, olyan mértékben szakadtam el tőle később. Ennek az egyik oka persze az, hogy Magyarországra költöztünk, és azt a fajta természeti közeget, ami Nagybányán körbevett, sosem kaptam vissza. A mai napig hiányzik ez az egész, és nagyon örülök neki, hogy a gyerekünk visszavezetett ebbe a világba engem. Jó látni benne ennek az érdeklődésnek a folytatását.

S.T.A.: Mi is minden hétvégén kirándultunk a családdal, de csak a budai hegyekben, ahova negyedórát buszoztunk. Ettől függetlenül én is otthonosan mozogtam az erdőben, az Ördögmalom vízesésnél vagy a Rám szakadékban. Alapélmény volt számomra a természetben töltött idő, amit a törzsek szériaforgatásánál, azt hiszem, sikerült is csúcsra járatnunk. Most pedig, Ubudban, itt élünk a dzsungel szélén.

„Máshogy olvassa a környezetét az, akinek erről van gyerekkori tapasztalata, mint az, aki felnőttként csodálkozik rá"

Lehet ez a felnövésnek egy állomása? Újra ráérezni arra, hogy kíváncsi vagyok arra, ami körül vesz, hogy tágasságot szeretnék, friss levegőt szeretnék…

S.T.A.: Ez valószínűleg igaz, de közben azt is látni kell, hogy mi hárman szerencsések vagyunk, mert volt ilyen élményünk gyerekkorunkban. Sokan úgy nőnek föl, hogy nem tapasztalják meg, milyen izgalmas a környezetük, hogy mennyire jó a természetben lenni. Nem tudom, hogy aki így nő fel, mikor kezd el vágyakozni ezután.

Cs.E.: Máshogy olvassa a környezetét az, akinek erről van gyerekkori tapasztalata, mint az, aki felnőttként csodálkozik rá.

Pont erről szól ez a könyv: tudj összefüggéseket keresni, valamennyire értsd meg a növények és állatok hihetetlenül összetett rendszerét.

S.T.A.: Én egyébként legalább annyira élveztem ezt a könyvet, mint a fiunk. Amikor ez volt az esti mese, ugyanúgy vártam, hogy mit olvasunk majd aznap, egyrészt, mert engem szülőként is felvértez bizonyos tudással, másrészt meg rengeteg olyan dolgot megtanultam belőle, amiről korábban fogalmam sem volt.

Tizenegy évad, megannyi táj és találkozás után van még olyan, hogy valami titeket is meglep, hogy egy tájra, egy élethelyzetre vagy akár egy emberre rácsodálkoztok?

Cs.E.: Ha megmarad benned egyfajta gyermeki kíváncsiság, akkor életed végéig rá tudsz csodálkozni mindenféle dologra, legalábbis nagyon remélem, hogy így van. A természet adja magát, hiába élünk már egy ideje Balin, mindennap rácsodálkozunk, hogy micsoda növények, állatok, tájak, templomok vannak itt. Bár igaz, hogy mi a Dunakanyarban is állandóan ámuldoztunk. Amikor eljött nálam az a pont, hogy úgy éreztem, túltoltuk a munkát, a kiégés határára sodródtunk, az pont az emberi boldogtalanság, nyomorúság és szenvedés miatt volt. Az volt bennem, hogy képtelen vagyok még egy borzalmas történetet meghallgatni. Ilyenkor kaptam valami nagy leckét az élettől, mert mondjuk egy olyan háborús zónába keveredtünk, ahol minden mindegy volt, senki sem tudhatta, hogy felébred-e a következő reggelen, és a kiégés fenyegető árnyéka nagyon messze került tőlünk. A természettől viszont nem lehet kiégni.

„Sokan úgy nőnek föl, hogy nem tapasztalják meg, milyen izgalmas a környezetük"

Nem a Vissza a természethez az első könyv, ami az On the Spot nevével fémjelezve jelenik meg. Van már várandósságról szóló, a kék zónákat bemutató On the Spot kötet is, és az utóbbihoz kapcsolódik egy szakácskönyv is. Mi adta a kezdőlökést ahhoz, hogy ezt megcsináljátok?

S.T.A.: Edith Eva Eger könyve, akiről még jóformán semmit nem lehetett tudni akkor, amikor A döntés kéziratát a kezünkbe adta Halmos Ádám könyvkiadó barátunk. Azt mondta, szerinte ez nagy dobás lesz. Most már könnyű azt mondani, hogy mi is nagyon erősnek tartottuk a szöveget, de arra nem számítottunk, hogy hosszú évekkel a megjelenése után is ott marad az eladási toplisták élén. Miután bemutattuk a róla készült filmünket, sokszorosára nőtt az érdeklődés a könyv iránt, és akkor fogalmazódott meg az On the Spot Books ötlete, hogy ha van a témáinkhoz vagy épp a szereplőinkhez szorosan kapcsolódó könyv, akkor a film mellé próbáljuk meg azt is elhozni a magyar közönségnek. A mi dokumentumfilmjeink többnyire 40-50 percesek, ebbe az intervallumba egy csomó érdekes, izgalmas dolog nem fér bele, és Dan Buettner National Geographic-kutató riportkönyve, A hosszú élet titkai kiválóan megmutatta, hogy a két műfaj mennyire jól kiegészíti egymást. Mi bemutattunk 3-4 családot Costa Ricáról, Szardíniáról és Ikariáról, de Buettner négyszáz oldalas könyvében minden egyébnek is utána lehet olvasni, ami megmagyarázza, hogy miért is élnek sokáig az emberek a világnak ezen részein. A szakácskönyv pedig végképp adta magát, mert az összes szereplőnk azt mondogatta, hogy a hosszú élet a konyhában kezdődik. És miután a riportkönyv New York Times bestseller lett, Buettner összegyűjtötte a legfinomabb recepteket ezektől az idős emberektől, és az is óriási siker lett a világban.

Pedig nem egy klasszikus szakácskönyv ez, elvágólagos, direkt útmutatásokkal. Inkább a szemlélet, a gondolkodásmód van benne, ami meghatározza az ottaniak mindennapjait.

S.T.A.: Miközben benne van száz recept, ott van kétszer ennyi csodálatos fotó ezekről a helyekről, emberekről, a kék zónákról. Egyszerre útikönyv, album és szakácskönyv.

Cs.E.: Látod ezeket a fotókat, hogy ott a családok folyton együtt esznek, körbeülik az asztalt, jól érzik magukat, és azon kapod magad, hogy neked is kedved támad így főzni. Tényleg nem az a fő üzenete a könyvnek, hogy pont ezeket a recepteket pont így készítsd el, hanem az, hogy milyen fontos a közösség ereje. Ezek egyszerű hozzávalókból készülő, semmiféle faksznit, felhajtást nem igénylő ételek, amik mégis családokat, baráti társaságokat tudnak az asztalhoz ültetni.

„Bali igazán közösségi hely, az együttműködés, a közösségi szemlélet áthatja ezt a helyet"

Ott van a Pasta Grannies videósorozat, ahol nagyon idős nénik készítik a különböző tésztaételeket, és hát abban sem a paradicsomos hosszúmetélt a lényeg, mert tudjuk, milyen, tudjuk, hogy kell csinálni. Attól izgalmas, hogy a 92 éves Francesca néni kimegy a kertbe, leszedi a paradicsomot, begyúrja a tésztát, és ameddig az megkel, ő tart egy kávészünetet.

Cs.E.: Vegyünk egy nagyon magyar példát: biztos, hogy a dió meg a mák nagyon egészséges, de a bejglisütés nem azért élmény, mert tudjuk, hogy az alapanyagoknak ilyen-olyan hatása van a szervezetünkre. Elmegy vele az egész nap, zenét hallgatunk, megvannak mindenkinek a maga feladatai, a gyerek is részt tud már venni benne, és így tovább. Nekem ez ráadásul külön fontos, mert az anyukám is mindig így csinálta, úgyhogy azt az egy napot biztos, hogy minden évben rászánom.

S.T.A.: És nekem is nagyon fontos, mert nagyon finom.

Cs.E.: Az a lényeg, ahogy készül, és én ezt az élményt semmire nem cserélném el. Mindig megkérdezik, hogy de hát december 22-én hogy fér ez még bele. Hát simán belefér, legalább annyira élvezzük, mint magát a karácsonyt.

S.T.A.: Bár Bali nekünk tényleg kicsit olyan, mintha megtaláltuk volna a mi kis kék zónánkat, ebbe csak az rondít bele, hogy húsvétkor nem készül bejgli.

Cs.E.: Készülhetne, csak mákot kéne idecsempészni. Állítólag amúgy lehet, mert simán beengedik…

S.T.A.: …de mi nem merünk ilyet csinálni.

„Bali nekünk tényleg kicsit olyan, mintha megtaláltuk volna a mi kis kék zónánkat"

Ha már említettétek, Bali ugyan nem tartozik a világ kék zónái közé, de legutóbb pont arról beszélgettünk, hogy kék zónája tulajdonképpen bárhol lehet az embernek, ha kialakítja magának.

Cs.E.: Ha abból indulsz ki, hogy jól érzik-e magukat az emberek együtt, akkor ez igaz. Hogy most ehhez társul-e a hosszú élet, az nem feltétlenül egyértelmű. Bali igazán közösségi hely, az együttműködés, a közösségi szemlélet áthatja ezt a helyet. Minden faluban működik a banjar, olyan, mint egy falutanács, és a mai napig, éljenek bármilyen modern életet is, mindent megosztanak, együtt készülnek az ünnepekre, együtt fizetik az adót, közösen gondoskodnak az öregekről, ami tényleg ad egy kék zónás karaktert ennek a helynek. Viszont rengeteg GMO-s, növényvédőszeres, évi négy-ötször termő fehérrizst esznek, elég szennyezettek a vizek, tehát a környezet nem igazán támogatja, hogy itt bárki száz évig éljen.

Balin például mi a főétkezés? Vagy mi az a legfontosabb ünnepi étel, ami olyan jelentőségű, mint nekünk a húsvéti sonka vagy a karácsonyi töltött káposzta?

S.T.A.: Van például a babi guling, a nyársra húzott szopós malac, de az itt egy elég mindennapos fogás.

Cs.E.: A családok azért csak nagy, jelentős ünnepek alkalmával csinálják.

S.T.A.: Ők igen, de az út mentén lépten-nyomon ilyen nyársakon forgó disznók jönnek szembe. A másik a kacsa, amit megsütnek, és annak körülbelül olyan jelentősége van az ünnepi étkezések alkalmával, mint nálunk a karácsonyi asztalon a halászlének.

„Itt tényleg az a fő szabály, hogy az élet minden szeletében részt kell venni"

Cs.E.: Egyébként az a jellemző, hogy reggelire jóllaknak, többnyire magas szénhidráttartalmú ételt esznek, ami általában rizs valamilyen zöldségkörettel. Az ebéd nem olyan fontos, a vacsorának pedig megint csak megadják a módját. Amit megfigyelhetsz a balinéz étkezéseknél, vagy általában a konyhájukban, hogy van egy tál, aminek a közepére odahalmoznak egy európai szemmel kicsike adag rizst, mellé tesznek mondjuk kétféle zöldséget, és egy kicsi adag húst. Minden nagyon harmonikusan van elosztva.

S.T.A.: Ez a mi egyik kedvenc ételünk a nasi campur. Középen a rizs, körülötte a zöldség, a hús, a hagymasaláta, a mogyorós szósz, a kukoricafritter, és így tovább.

A Vissza a természethez második részében mondja az egyik szereplő, az általatok pápuai Dennis Rodmanként emlegetett törzsfőnök, hogy „A legfontosabb, hogy a konyha ajtaja nem lehet zárva, aki éhes, az betérhet enni.” Balin mi a helyzet a vendégszeretettel, a megosztozás gesztusával?

Cs.E.: Óriási jelentősége van a közösségi étkezésnek. Egy balinéz nő felkel mondjuk négy-fél öt körül, mert mielőtt munkába megy, megfőz az egész háztartásra. Ő ugyanis, miután férjhez megy, beköltözik a férfi családjához, és ellátja őket. Aztán dolgozik nyolc órát, hazamegy, és nekilát elkészíteni a kis áldozatokat a másnapi ceremóniára. Ezek levelekből, virágokból készülnek, és rengeteg munka van velük. Ez egyébként így zajlik minden háznál. Majd a ceremónia napján felkelnek, és húsz ember nekilát kétszáz másiknak ételt készíteni. Itt tényleg az a fő szabály, hogy az élet minden szeletében részt kell venni. Mondjuk te nem engedheted meg magadnak, hogy esküvőt rendezz, mert drága, és nincs rá pénzed. A balinéz naptárban viszont jelölve vannak azok a napok, amik kedveznek a jó házasságnak, és akkor ezeken a napokon összeházasodhat 8-9 pár, mert a banjar összedobja rá a pénzt. Az egész falu süt-főz, díszít. Így kezelik az elmúlást is, ha nem vagy gazdag, és nem engedheted meg magadnak, hogy elhamvaszd a családtagod, akkor van évente néhány alkalom, amikor egyszerre többeket elhamvasztanak, mert a falu összeadja rá a pénzt. Akkor is lehet esküvőd, méltó temetésed tehát, ha szegény vagy, mert nem hagynak magára senkit.

Szerző: Kormos Lili

Címlapkép: On the Spot

Ha tetszett ez a cikk, nézd meg legújabb videóinkat is, a legfrissebb tartalmainkért pedig lájkolj minket a Facebookon, és kövess az Instagramon, a Viberen, a TikTokon vagy a YouTube-on!


Még több gasztrointerjú itt:

Címlapról ajánljuk

További cikkek

Ilyen komoly volt a dínom-dánom a vidéki lakodalmakon 200 éve

Ha vidékre megyünk, még sok helyen fellelhetünk régről megmaradt szokásokat az olyan ünnepek és jeles napok alkalmával, mint például a lakodalom. Menjünk most vissza ezeknek a szokásoknak a gyökeréig, nézzük meg, hogyan is nézett ki egy vidéki lakodalom két évszázaddal ezelőtt!