Talán az emberi természet árnyoldalát érintő kíváncsiságunk vagy valamilyen más rejtett indíték az oka, mindenesetre a kannibalizmus bizarr és visszataszító gondolata már évszázadok óta foglalkoztatja a modern ember fantáziáját. Ennek az érdeklődésnek legújabb epizódja az a népszerűség, amely az AXN mesterien kivitelezett sorozatát, a Hannibált övezi. A felszínen makulátlan úriembernek tűnő főszereplő, a mindenkit átejtő pszichopata, Hannibal Lecter titokban az emberi hús gasztronómiájával kísérletezik, nem is középiskolás fokon.

De mit is tudunk erről a rettentően furcsa gyakorlatról, és vajon mi az, ami megunhatatlanná teszi ezt a témát milliók számára? A kannibalizmusról szóló ismereteink egyidősek az Újvilág felfedezésével, állítólag már Kolumbusz Kristóf is találkozott vele, az elnevezést is az ő expedíciója honosította meg tudatunkban. Talán ezért is van, hogy a fejünkben ma is eldugott trópusi szigetek lakóival azonosítjuk. A kannibalizmust érintő gondolataink tehát már régóta összekapcsolódnak a távoli, egzotikus, barbár és civilizáció előtti dolgok iránt tanúsított kíváncsiságunkkal is.

Állítólag már az ősemberek között is létezett arra példa, hogy embertársaik húsából étkeztek, később pedig törzsi társadalmakban vált ez az étkezési kultúra egyik szigorúan szabályozott elemévé. Ezekben a közösségekben a kannibalizmus két fő, mindkét esetben rituális célokat szolgáló típusát ismerjük. Egyfelől a törzsön belüli kannibalizmus a gyász részét képezte, az épp elhunyt személy valamely részét fogyasztotta el családja, így biztosítva, hogy tovább él majd rokonaiban. Másfelől a törzsön kívüli kannibalizmus a harcok, konfliktusok során bukkant fel. A vesztes fél megevése végső legyőzetését és megsemmisülését szimbolizálta.

Persze nemcsak ilyen, időben és térben tőlünk távoli társadalmakban üti fel fejét ez a jelenség. Tájainkon természetesen törvény tiltja a kannibalizmust, olykor-olykor a híradások mégis beszámolnak egy-két esetről. Ezek azonban, ahogy a Hannibalban is, a mentális betegségekkel, az őrültséggel kapcsolódnak össze. A mi társadalmainkban a társai húsából lakmározó személyt őrültként tartjuk számon, pedig ez nem mindig van így. Az extrém körülmények, például elzártság és hosszan tartó éhínség közepette végrehajtott emberevés a kétségbeesés és a túlélési ösztön legvégső jele. A néhány ismert valós eset rengeteg könyvet és filmet is megihletett.

Közismert legenda, hogy az emberi hús a sertéséhez hasonlít. 2007-ben egy német férfi, Armin Meiwes, akit egyik társának meggyilkolása és elfogyasztása miatt ítéltek életfogytiglani börtönbüntetésre, egy TV-interjúban szintén ezt támasztotta alá. A zöldbors-mártásos steakként, krokettel és kelbimbóval elfogyasztott hús őt is a sertés ízére emlékeztette. Ám vannak olyan források is, amelyek borjút emlegetnek.

Bárhogy is legyen, bizonyára soha nem fogjuk ezt megtudni, és nem is szeretnénk. Persze ez nem akadályoz meg abban, hogy Hannibal Lecter, a "kannibál gasztronómus" fordulatos történeteit végigizguljuk. (x)