„A főzés olyan, mint egy pici színház" – Péterfy-Novák Éva íróval beszélgettünk

Kisoroszi és az olaszországi Todi városa között osztja meg életét Péterfy-Novák Éva, író. Az Egyasszony, a Rózsaszín ruha, és az Apád előtt ne vetkőzz! szerzőjéről a követői régóta tudják: nemcsak hogy tud főzni, de örömmel eteti is a szeretteit. Egy húsleves, egy sütemény nála mindig túlmutat önmagán, mindig egy gesztus is annak, akinek készíti. Elhúzódó olasz ebédekről, a konyhai sopánkodás művészetéről és a kétlakiság szépségeiről beszélgettünk.

Rólad lehet tudni, hogy szeretsz főzni, jól is főzöl, szívesen eteted a szeretteidet. Mindezek alapján az, hogy Olaszországba költöztél, legalábbis részben, egy tökéletes egymásra találásnak tűnik, hiszen ha valahol, akkor ott aztán központi szerepe van az étkezésnek.

Todiban fél egy-egy körül bezár minden, jön a sziesztaidő, körülbelül négyig megáll az élet, pedig nem vagyunk annyira délen, hogy a melegtől ne lehessen megmaradni. Egy régóta ott élő magyar lányt kérdeztem erről nemrég, hogy amikor a férje (aki olasz származású) hazamegy délben, akkor ebéd után lefekszik-e pihenni. Erre ő elnevette magát, hogy dehogy fekszik le, nem lenne arra már ideje, ugyanis náluk valóban órákig tart az ebéd. Együtt élnek a fiú szüleivel, az anyósa minden egyes nap főz, és tényleg két órán keresztül ebédelnek. Na, ebben nem nagyon tudok olasszá válni, mert ha nem is kapkodva eszem, de azért úgy tempósan, ütemre. Nem tudom, mondhatok-e ilyet az evésre, de számomra egy ilyen hosszú étkezés az időpocsékolásnak tűnik. Akkor természetesen nem az, ha társaságban vagy, és jókat beszélgettek közben. Az viszont, hogy az olaszok örömmel főznek, és örömmel esznek, érvényes rám is, nagyon szeretek főzni, és enni is. Ezek a dolgok fontosak nekem, bár tudom, hogy sokan úgy vannak vele, őket nem érdekli az evés. Engem meg nagyon is érdekel.

„A főzés olyan, mint egy pici színház" - fotó: Bulla Bea

Megütötte a fülemet ez a tempósan, ütemre evés, hogy ez vajon alkati dolog, vagy otthonról hoztad? Vidéki lány vagy, Miskolcon születtél, ráadásul főzős családból jössz, az én hátterem is hasonló, és nagyjából azt tapasztaltam, hogy egy háziasszony nem hagy sok időt az evésre magának. A tűzhely mellett állva evő asszony képe szerintem mindenkinek megvan.

Abszolút megvan ez a kép, és szerintem nagyon szomorú, hogy így mentek a dolgok, még akkor is, ha én például soha nem láttam az anyukámat a tűzhely mellett állva enni. Ettől még tudom, hogy ez egy bevett gyakorlat volt. Az én apukám tudott és szeretett is főzni, de világ életében nagyon gyorsan evett, és nagyon gyorsan is főzött, meg egyáltalán, mindent gyorsan csinált. Én pedig ebben nőttem fel. Persze, együtt ettünk, ez nem is volt kérdés, de ha leültünk az asztalhoz, akkor fél óra alatt megvoltunk az ebéddel, és utána mindenki tette a dolgát.

Mit hozol még otthonról?

Például azt, hogy mennyire fontos, hogyha főzünk, akkor a többiek kedvére főzzünk. Mindig kérdezzük meg a másikat, hogy mit enne. Anyukám a mai napig, ha tudja, hogy megy hozzá valamelyikünk, akkor annak a kedvencét főzi. Aztán azt, hogy kedvvel főzzünk, és igyekszünk a lehető legjobban csinálni. Sajnos azt is hozom otthonról, hogy állandóan sopánkodom, akkor is, amikor tudom, hogy jól sikerült az étel. Ezt mindjárt kidobom, ez a sütemény ez egyáltalán nem lett jó, ez szörnyű lett, amaz meg sótlan.

A család meg kiröhög, hiszen nyilván jól sikerült, nagy gyakorlattal, szeretettel főzök, de ez a kis színház azért mindig megvan, ezeket a köröket mindig lejárom. Persze mindig megkapom, hogy „Jaj, Évuka, nagyon finom lett, ülj már le!” Egyébként ez akkor is megvan, ha ketten vagyunk Gergővel (Péterfy Gergely, író - Éva férje).

Most például amatricianat csináltam (nagyon sok helyen ettem már ezt a főleg Róma környékén honos tésztaételt, és nagyon szeretem is), és meg sem közelítette egyik éttermi változat sem azt, amit én csináltam. Olyan jól sikerült, hogy kétszer egymás után megfőztem, pedig Gergő nem nagyon szereti ugyanazt enni, nem tud úgy étkezni, mint én. Nem tudom, hogy ez miből fakad, hogy vidékről hozom, vagy ez alkati kérdés, és más a természetünk, de én egy hétig is megeszem ugyanazt, ha kell. Aztán persze betelek vele, és egy fél évig rá sem nézek, de nekem tényleg nem gond napokig ugyanazt enni, főleg, ha szeretem azt az ételt. Amikor a férjem másodszor is kérte, hogy csináljam meg az amatricianat, már ment is, hogy na, ez nem lett olyan, mint az előző, sós, sótlan és így tovább. Ezt biztosan otthonról hozom, mert anyukám is, nagymamám is ugyanezt csinálta. Ezek ilyen bosszantó családi minták, de nem tartom annyira veszélyesnek, hogy meg akarjam szakítani őket. A lányom nagyon szeret főzni is, sütni is, ráadásul isteni dolgokat süt, tényleg, és időnként ő is bepróbálkozik: „Jajjj, ez most nem lett olyan…” – ilyenkor már tényleg csak röhögni lehet, hogy ez a minta nem változik.

Fotó: Chripkó Lili/Libri

Mert ebben van valami ártalmatlan szertartásosság is, nem?

Pontosan, igen! Olyan, mint egy pici színház.

Az én nagymamám is mindig elmondja, hogy hát a bejgli most nem lett jó, ez az almás most nem úgy sikerült…

….jaj, ne is nézd, mert ennek az almásnak a habja…hát ez most fiam nagyon rossz lett. Anyukám habos almást szokott sütni, és mindig elmondja, hogy nem lett jó a hab, minden egyes alkalommal.

A lányodat tudatosan vezetted be a főzés világába?

Egészen kicsi korától ott volt a konyhában, egyszerűen azért, mert érdekelte. Nálunk nem volt az, hogy te fiú vagy, te meg lány, úgyhogy neked nem kell csinálni, neked viszont igen. Ő kíváncsi volt, ahogy Gergő legkisebb fia is, állandóan ott állt, és figyelt, meg segített. Érdekes egyébként, hogy a fiam ma már sokszor hív föl, hogy ezt vagy azt az ételt hogy kell megcsinálni. Ennek egyrészt nyilván az az oka, hogy a lányom már fejből tudja, hogy kell csinálni a saját kedvenceit, a fiam viszont szereti elismételtetni a lépéseket.

Könnyen beengedted őket a konyhádba? Nem volt egy percig sem olyan érzésed, hogy elfoglalják a birodalmadat?

Ilyenre nem emlékszem, csak arra a saját gyerekkoromból, hogy mindig, mindenbe bevontak a konyhában. Állandóan ott ücsörögtem és figyeltem. Azt például meg sem tudnám mondani, hogy Julinál mikor kezdődött ez az egész, egyszer csak ott termett, és figyelte, mit csinálok. Zsombort egészen addig nem érdekelte a konyha, ameddig önálló nem lett, és magára nem kezdett főzni. Aztán ő is megtanulta.

Anyukám is mindig azt mondta, hogy ezen nem kell idegeskedni, ha úgy lesz, akkor így is, úgy is megtanulom, mit hogy kell főzni.

Persze, hát ezen miért is kéne stresszelni? Nekem nyilván más volt, mert másban nőttem fel. Édesapám korán meghalt, és ott maradtunk a húgommal meg édesanyámmal hárman lányok, úgyhogy meg kellett tanulnom kézzel tésztát gyúrni, csirkét pucolni, kopasztani, de ez nem nyomasztott, nem vette el a kedvem.

Írtál egyszer egy cikket, ami sok oldalról megérintett, egyrészt azért, mert nagyon szépen beszéltél benne arról, miért lett neked ilyen fontos, hogy enni adhass a szeretteidnek, másrészt azért, mert nagyon pontosan megragadtál egy érzést, hogy amikor egy nő azt mondja, hogy nem főz, mert nem szeret, vagy nincs kedve, vagy nincs sikerélménye benne, akkor reflexszerűen bekapcsol bennünk, hogy hát milyen már ez, hát, hogy lehet így viselkedni?!

Hát ez a baj, hogy bekapcsol, pedig nagyon nem kéne bekapcsolnia. Miért várjuk el, hogy más csináljon meg helyettünk valamit, amire mi is képesek vagyunk? Ha koszos a ruhád, kimosod, ha éhes vagy, készítesz magadnak étel, ha együtt élsz valakivel, akkor egy-egy házimunka, például a főzés, ne kizárólag az egyik fél felelőssége legyen, mert az egy idő után teherré tud válni. Viszont, ha mondjuk én ezt szeretem csinálni, és azt mondom, hogy átvállalom, mert örömet okoz nekem, akkor nem vagyok egyenrangú abban a kapcsolatban? Dehogynem! Hát egy normális együttélésben mindig van egy munkamegosztás.

Maradjunk a főzésnél: én szeretek gondoskodni, szeretem etetni azokat, akiket szeretek. De van például egy-két olyan hal, amit jól el tudok készíteni, de korántsem mindegyiket, nem annyira szeretek hallal dolgozni, úgyhogy azt szinte mindig Gergő csinálja, mert ő ugyanúgy szeret gondoskodni, mint én.

Ahhoz képest, hogy a főzés alapvetően egy jó dolog, meg szeretetet fejezünk ki vele, azért ezt is sikerült terheltté tenni kicsit a hozzá kapcsolt elvárásokkal, ítélkezéssel. Aki nem főz, az milyen anya már, aki szívesen csinálja, az meg tűzhelyhez láncolt háziasszony-rabszolga. Most nyilván sarkítottam, de gondolom te is találkoztál már ezekkel a reakciókkal.

Én addig főzök, és addig etetek, ameddig az nekem örömet okoz. Mivel egyelőre örömet okoz, ezért csinálom, de hát mi ebben a baj, vagy mi ebben a ciki? Hogy néha fáradt háziasszonynak látszom? Ugyan már. Ennek semmi köze ahhoz, hogy ki fogja a porszívót, és ki a fakanalat. Házimunka van, azt el kell végezni, jobb esetben közösen, és ha ebben mindenki talál valamit, amit szívesen megcsinál, az a legjobb.

Viszonylag hosszú időt töltöttetek Gergővel Kínában is. Onnan hoztál haza magaddal valami különleges gasztronómiai élményt, emléket?

Nyilván mindenki elmondta már százszor, hogy amit itthon eszel kínait, az nem olyan, mint Kínában, és ez nyilván így is van, de nekem mégsem egy konkrét étel maradt meg onnan. Kínában ebéd közben majdnem forró, de legalábbis nagyon meleg vizet isznak, amit fel is szolgálnak az étel mellé. Nagyon meglepő volt számomra, mégis gond nélkül rászoktam, és rájöttem, hogy én ezt nagyon élvezem. A családom a mai napig nem érti, de én simán iszom az ebédhez meleg vizet.

És mi az, amiben egyetért a család, van valamilyen közös rituálétok?

Annyira sokan vagyunk, hogy nem tudunk egyszerre enni. Tízen tudunk leülni az asztal köré, így nagy családi összejöveteleken mindig két turnus van. Általában elkiáltom magam, hogy kész az ebéd, ki éhes? És akkor, aki nagyon éhes, az jön az első turnusban. Nem tudom, ezt rituálénak lehet-e nevezni. Olyankor nincs még negyedóra ücsörgés az üres tányér fölött, mert aki evett, az átadja a helyét. Ettől függetlenül általában az is a konyhában marad, aki már jóllakott, mert azt a zsivajt, a beszélgetést, mindenki imádja.

Ilyenkor ott járkálsz az asztal körül, és kérdezgeted a többieket, hogy ettetek mindenből? Szedjél még! Jóllaktál? Nem kérsz a másik húsból is?

Pontosan ezt csinálom, látom is magam ilyenkor kívülről, és tudom, hogy borzasztó vagyok. Az, hogy „Anya, ülj már le!” rengetegszer elhangzik egy-egy családi ebédnél. Nekem ez teljesen oké, hát én örömmel nézem, hogy ízlik nekik, meg izgulok, hogyha olyat főzök, amit még korábban nem csináltam. Mert persze megvannak a kedvencek, amiket mindenki szeret, de néha kísérletezek is. Most karácsonykor például, pedig csak a gyerekek jöttek, tizenhat kacsacombot sütöttem, és 4,5 kg húsból készítettem vörösboros marhapofát. Na, most úgy képzeld el, hogy egy morzsa sem maradt, minden elfogyott, amit csináltam, persze nem egy nap alatt. Pedig volt még mellé kétféle töltött káposzta is. Tiszta szerencse, hogy húslevest nem főztem. De nekem ez a legnagyobb öröm, mikor mindent megesznek, amit csinálok nekik.

Te például mit szeretsz? Van olyan étel, amit örülsz, ha megcsinálnak neked, vagy amitől igazán azt érzed, hogy gondoskodnak rólad?

Anyukám húslevese az alap. Aztán nagyon jólesik, amikor a gyerekek főznek, attól teljesen meg tudok hatódni. És nagyon szeretem, amikor Gergő halat készít, amit szerencsére elég sűrűn csinál.

Tesztek föl videókat a közös főzéseitekről, és azon gondolkodtam, hogy ez mint közös munka könnyen ment nektek, vagy kellett idő a belerázódáshoz?

Olyankor is szoktunk együtt főzni, amikor nem teszünk közzé róla videót, és az elején tényleg kellett egy kis idő, hogy megszokjuk az együtt főzést, de azt gondolom, hogy mostanra nagyon szépen összecsiszolódtunk. Ezek a videók ugye legkevésbé a főzésről szólnak, az a lényeg, hogy olyan dolgokról beszélgetünk közben, amik talán másoknak is érdekesek.

Egyébként hogy érzed magad Olaszországban?

Nagyon szabadnak, és igazán boldognak. Csodálatos a környezet, nagyon sok szépség vesz körbe, ráadásul mi Gergővel egyébként is elég jól működünk együtt, de ott aztán tényleg teljesen egymásra vagyunk utalva. Kicsit olyan, mintha mindig nyaralnánk, de miközben nyaralunk, otthon is vagyunk. Amikor megyünk Todi felé, és meglátjuk a várost az autópályáról, mindkettőnknek hazaérkezés-élménye van. Ugyanez van, amikor ráfordulok a kisoroszi egyenesre, vagy mikor anyukámhoz megyek Miskolcra. Többlaki vagyok, és ezt nagyon élvezem.

Talán másképp otthonos Miskolc, Todi, meg Kisoroszi is, és ezzel nincs semmi baj.

Pontosan, és valószínűleg azért is érzem úgy, hogy állandóan nyaralok, mert mindegyik helyen másképp vagyok otthon, és egy picit másképp is érzem magam. Mi például nem voltunk egy jómódú család, és nem nagyon tudtunk utazgatni. Ezért anyukám minden évben legalább egyszer átrendezte a szobákat. De nemcsak úgy rendeztük át, hogy a fotelt innen oda raktuk, hanem szobát is cseréltünk. Ez olyan élmény volt, mintha elutaztunk, vagy elköltöztünk volna, és én ezt imádtam, nagyon jó érzés volt. Lehet, hogy ez működik bennem most is, hogy mire nagyon belefásulnék egy helybe (nem mintha Todiba bele lehetne fásulni), de mire ott már unnám mondjuk a sétakörömet, addigra pont hazajövök. Ez most így nagyon jó nekünk, nagyon élvezzük.

Címlapfotó: Chripkó Lili/Libri

Ha tetszett ez a cikk, nézd meg a legújabb videóinkat is, a legfrissebb tartalmainkért pedig lájkolj minket a Facebookon, és kövess az Instagramon vagy a YouTube-on!


Még több izgalmas interjú itt:

Hozzászólások (0)

Címlapról ajánljuk

További cikkek

8 nagyon szaftos, krémes és könnyed húsétel 1 óra alatt

A lusta, de gyakorlott szakácsoknak ma már rengeteg praktika lapul a zsebükben arra vonatkozóan, hogyan lehet finom, laktató és mutatós ebédet készíteni egy óra alatt. Mi most olyan főételeket hoztunk nektek, amelyekkel nem kell sokat bajlódni, a végén azonban garantáltan mindenki megnyalja a tíz ujját.