Bevallom őszintén, pont ezekkel az akadályokkal birkóztam mindaddig, amíg nem találkoztam a Bujdosó család Klári mamájával. Viszonylag hamar elszállt minden gondom–bajom, ahogy megérkeztem Szemesre. A Balaton közelsége eleve plusz energiákat mozgat meg bennem, és ezt minimum kettővel kell szorozni, ha az időt jó emberek és finom borok társaságában tölthetem el. Most mindkettőből jutott bőven.
Klári mama semmit sem bízott a véletlenre. A receptet Magyar Elektől leste el, a rongyossá forgatott Ínyesmester szakácskönyvéből. Arra a kérdésemre, hogy mennyire szereti ezt a szakácskönyvet, röviden és határozottan így válaszolt: NAGYON!
Magyar Elek
A Pesti Naplóban inkognitóban, Ínyesmester álnéven évekig vezette Fejezetek az ínyesmesterség köréből címmel a gasztronómiai rovatot, minden vasárnap egy teljes újságoldalon jelentek meg a konyhaművészettel foglalkozó írásai. Az ínyesmester szakácskönyve című könyve a gasztronómiai irodalom egyik legismertebb műve ma is. Babits kritikájában így ír róla: "az Ínyesmester könyve minden európai látóköre - vagy mondjuk inkább: ízléshorizontja - mellett is teljesen magyar könyv ... noha bizonyára kevesebb embernek fog eszébe jutni hogy odasorozza." 1945 után a Képes Figyelőben is vezette a konyhaművészeti rovatot. Az Ínyesmester éléskamrája című összeállítás 1973-ban jelent meg, amit a tartósításról, befőzésről, zöldségek, gyümölcsök eltevéséről szóló írásaiból leszármazottai, családtagjai rendeztek sajtó alá - írja a wikipedia.
Egy kis bejglitörténelem
Mi magyarok teljességgel sajátunknak érezzük a bejglit. Persze nem mindenki van így ezzel, a franciák például - meglepő módon - lengyelnek vélik. Mindezek ellenére már olyan szinten ivódott be kultúránkba, hogy a hozzá fűződő viszonyunkat és azt, hogy nélküle nem igazi a karácsony, már senki sem vonhatja kétségbe. Mi úgy tudjuk, hogy eredete a XIV. századik vezethető vissza egészen Sziléziáig, persze ekkor még nem bejglinek hívták. A XIX. században már jelen van nálunk is, receptjét először 1830–ban veti papírra Cifray István, igaz ő még Posonyi finom mákos kalátsként. Magyar Elek 1932–ben pedig már pejglinek nevezi.
Na de kanyarodjunk vissza Balatonszemesre a Bujdosó pincéhez. A tészta már nyújtásra készen állt és, a töltelékek is a sorukra vártak. Én pedig a törkölypálinkára.
A tészta nyújtásánál és a töltelék egyengetésénél segédkeztem, közben Ferenc, Klári mama fia borkóstolót tartott lenn a pincében, amit ugyancsak lázas érdeklődéssel fogadtam, ezért le–leszaladtam néha, nehogy kimaradjak valamiből.
Alig fordultam kettőt, a bejglik már szép csendben sorakoztak a sütőben. Ezt teszi a rutin!
Amíg sültek, mi kóstoltunk tovább, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb bort a desszerthez. A választásunk a Tramontanára esett, ami egy késői szüretelésű bor a Dél-Balaton egyik legszebb dűlőjéből, a Csirip-tetőről.
