„Most arra van szükségem, hogy egy egyszemélyes márkaként is kivirágozzak újra" – Havas Dórával beszélgettünk

Az egyik első, releváns gasztrosikeremet épp Havas Dórának köszönhetem, az ő indiai vajascsirke-receptje ugyanis nemcsak engem vett le a lábamról, de azokat is, akik utána megkóstolták. A Lila füge szerzőjét a blog indulásakor még csak az elszánt foodie-k és gasztrorajongók ismerték, ma már viszont több mint százezren követik különféle platformokon, és készítik el a receptjeit. Ebben az interjúban többek között arról kérdeztem, hogy vajon van-e olyan egyáltalán, hogy egy gyerek rossz evő, miért van az, hogy a gasztroblogok és szakácskönyvek világában egyértelmű a nőuralom, és mi volt az első étel, amit már a barátai is vele azonosítottak.

Egyszer úgy fogalmaztál, hogy küldetésednek tekinted megszerettetni az emberekkel az otthoni főzést. Mit tapasztalsz, aki nem főz, az miért nem főz? Mi a leggyakoribb gátlótényező?

Én béna vagyok!”, „Nekem ez nem megy!” – ez a kettő a leggyakoribb. Akit érdekel a gasztronómia, és aki szeret főzni, az előbb-utóbb ezt levetkőzi, és túllép rajta. Aki meg nem, annak szerintem tök jó, ha elfogadja, hogy oké, akkor nem én fogok főzni. Azt hiszem, ma már tart ott a világ, hogy főzhet a férj is, de abból sincs katasztrófa, ha rendelitek a vacsorát. A másik, ami gyakran előkerül, az időfaktor és a kreativitás, na ebben a kettőben tudok én segíteni. Az adottságokon nem nagyon lehet változtatni, de azon, hogy mennyi idő alatt, mennyire izgalmas dolgokat tudsz elkészíteni, na azon lehet.

Havas Dórával beszélgettünk

Kapsz olyan visszajelzéseket, hogy „Nahát, Dóra! Nem is gondoltam volna, hogy én fél óra alatt ilyen klassz ételt tudok készíteni!”?

Nagyon sok ilyet kapok, ezek hajtanak engem. Néha elgondolkodom rajta, hogy van-e még ennek értelme, hogy érdemes-e a tizenkettedik tojásrántotta-változat videóját feltenni. És tudod, mindig arra jutottam, hogy van értelme. Mert lehet, hogy aki nézi, az épp ráunt a tojásrántottára, de ebben van egy olyan fűszer vagy egy meglepő csavar, amitől érdekesebb lesz.

Én a mai napig csak tanulom a rántottát, még mindig nem tudom tökéletesre megcsinálni.

Nálunk is központi projekt, és képzeld, a kisebbik fiam lett a tojásrántotta-szakértő. Annyiszor kérdezte tőlem, hogy akkor most hányas hőfokon kell, hány percig, melyik fakanállal, hogy a végére kidolgozott magának egy rendszert a tökéletes rántottára. Elárulom, hogy mindannyiuknál jobban csinálja.

Fotó: Havas Dóra - Lila füge

Ha már a fiaidat említed, úgy tudom, neked fontos volt, hogy enni megtanítsd őket. Most nem a logisztikai részére gondolok, hanem magára a táplálkozásra.

Amikor valakinek gyereke születik, akkor a sok parája közül az egyik, hogy „Úristen! Nem fog semmit enni a gyerek, és rossz evő lesz!”

Nekem nagyon fontos volt, mivel nagyon szeretek enni, hogy ezt a szeretetet át tudjam adni a fiaimnak. Megtanítottam nekik, hogy nincs olyan, hogy én utálom a brokkolit, legfeljebb olyan van, hogy utálom párolva, de szeretem megsütve. Választási lehetőségeket kínáltam fel, és úgy tűnik, most legalábbis, hogy bevált ez a módszer.

Azt el sem tudtam volna képzelni, hogy bármelyik gyerekem rossz étvágyú lesz.

Van olyan egyébként szerinted, hogy egy gyerek rossz evő? Feltétlenül probléma, ha mondjuk egy időre benne ragadnak három étel bűvkörében?

Most már ki merem jelenteni, hogy mint nagyon sok mindent az életben, ezt is a család határozza meg. Ha egy kisgyerek azt látja, hogy az anyukája állandóan fogyókúrázik, és csak sovány túrót eszik pulykasonkával, akkor nem kell csodálkozni azon, hogy a gyerek nem kíváncsi az új ízekre. A másik, amit nagyon fontosnak tartok, hogy erre az evéskérdésre nem szabad rágörcsölni. Az én fiam ilyen szuper rozskenyeret evett bioakármicsodával itthon, aztán bekerült az oviba, és onnantól kezdve kizárólag a fehér kenyér meg a libazsír érdekelte. Ha ott én erre ráhisztizek, akkor abból biztos lett volna valami kisebb dráma, úgyhogy inkább elfogadtam, hogy ez most egy ilyen korszak lesz. Ma már csak kovászos kenyeret esznek, mert rájöttek, hogy van élet az ovis fehér kenyéren túl is. Az iskolában például hetente előre ki kell választani, hogy a négyféle menü közül melyiket kérik, és nagyon örülök neki, hogy már tudják, hogy ott ne kérjenek rizseshúst, mert rosszul csinálják, kérjenek valami mást helyette. Ők is jót esznek, és a rizseshúsra sem ég rá az a bélyeg, hogy fúj, ez egy rossz étel. Ha valamire, akkor arra érdemes törekedni, hogy megtanítsd a gyerekednek, mennyi lehetőség rejlik egy-egy alapanyagban, és hogy attól, mert az egyik verziója nem ízlett, a másikat is meg lehet próbálni. Onnantól kezdve, hogy ezt a nyitottságot elülteted benne, nyert ügyed van.

„A házias ételek kultúrája gyerekkorunktól belénk ivódott"

A te viszonyod az étkezéssel, gyerekkorodtól mostanáig hogy alakult? Voltak ilyen markáns, nagy korszakaid?

Egy sokgenerációs házban laktunk a nagyszüleimmel, és az anyukám meg a nagymamám mindig főztek, úgyhogy én nem is voltam menzás az iskolában. Mivel mindketten nagyon jól főznek, ezért a házias ételek kultúrája gyerekkorunktól belénk ivódott. Mondjuk olyanra is emlékszem, hogy este hétkor még ott ültem a tökfőzelék fölött, és a nagymamám azt mondta, hogy addig nem csinálhatsz semmit, ameddig meg nem etted. Aminek persze az lett a vége, hogy gyorsan, hidegen belapátoltam, mikor kezdődött az esti mese, aztán meg kihánytam. Úgyhogy korántsem arról volt szó, hogy én egy szuper jó evő gyerek voltam, de szerencsére mondjuk egy hasonló incidens után sem utáltam meg a tökfőzeléket. Ez az én alapom, erről indulok. Saját magam főzni az egyetem alatt kezdtem, mikor viszonylag sokat voltam otthon egyedül. Nem tv-t néztem, nem a plázákat jártam, hanem bevettem magam a konyhába. Az volt a célom, hogy olyan ételekkel kísérletezzek, meg olyan fogásokat készítsek a szakácskönyvekből, amilyeneket az anyu nem szokott. Tudtam, hogy nagyon jól főz, de úgy voltam vele, hogy kell legyen itt más is. Hát valahogy így indult a főzés. Ami az ételekhez való viszonyomat illeti, én imádok enni. Ez lett a munkám is, naponta négy-öt főtt étel megy át a kezeim között, aminek köszönhetően mostanra egy nagyfokú tudatosság jellemző rám ezen a téren. Figyelek az alapanyagokra, a szezonalitásra, a saját testemre, arra, hogy miket szeretnék az embereknek egy-egy valamiről elmondani. De állandóan ezen jár az eszem, úgyhogy azt hiszem, elválaszthatatlan része lett a személyiségemnek.

Az anyukádról való leválásról is szólt, hogy meglegyen a saját ízvilágod, ami nem feltétlenül olyan, mint az övé?

A mai napig próbálkozom olyanra főzni a rizst, mint ő, de nem tudom. Imádok nála enni, egészen másképp főz, mint én, és lehet, hogy igazad van, bár sosem gondoltam erre így. Inkább csak úgy éreztem, hogy izgalmas ez a kísérletezés, hogy csak az enyém a konyha, és azt csinálok benne, amit akarok. Akkoriban ráadásul még nem etetni akartam, ami aztán egy ponton azért átfordult. Egy idősebb lány mondta nekem egyszer, hogy nincs jobb érzés annál, mint amikor megfőzöl valamit, és azt mások megeszik.

Fotó: Havas Dóra - Lila füge

Mondjuk ebben van igazság.

Én viszont azt gondoltam, hogy teljesen kattant ez a csaj. Engem akkor, tizenkilenc évesen az alkotás vitt előre. Most már persze én is olyan vagyok, hogy „Gyere, egyél…”, és tukmálom mindenkire a főztömet.

Mi volt az az étel, amire először kaptál olyan visszajelzést, hogy ez olyan "Dórás"?

Van egy kekszrecept a pályafutásom elejéről, egy Martha Stewart-féle gyömbéres keksz, amit valamikor 18 évesen készítettem először. Na most, ezt a mai napig süti az összes barátnőm és én magam is. Ennek az ízvilága ilyen melaszos, barnacukros, gyömbéres, málnalekvárral van töltve, és ez abszolút én vagyok, hiába Martha Stewarté a recept. Arról nem beszélve, hogy ez a keksz jelentette számomra a kezdetet, ezután mondták a barátnőim, hogy süssek-főzzek, mert ők ezt enni akarják, és ezután jöttem rá én is, hogy milyen jó ezt csinálni.

A Havas Dóra recepteknek mi a magja, mi köti össze őket?

Nagyon ízesek, mert szeretek sokféle fűszerrel, nagyon karamellizált hagymával, barnított vajjal, mély, gazdag-ízű dolgokkal főzni, és közben arra is törekszem, hogy az étel egyszerű legyen. Nem tőlem fogsz megtanulni tökéletesen szuvidálni, de nem is gondolom, hogy a hétköznapokban ez a legfontosabb. Nálam viszont találsz egy olyan kacsamellreceptet, amit épp a leeső szilvaszemekkel tudsz kombinálni, és fél óra alatt elkészülsz vele.

Fotó: Havas Dóra - Lila füge

Ráadásul nagyon szépen is főzöl. A mozdulataidban, a tálalásban van valami kifinomult, valami elegáns. Ez annak köszönhető, hogy annyit gyakoroltad a technikát, hogy az már benne van a kezedben, és tudsz a finom részletekre ügyelni?

Biztos vagyok benne, hogy ugyan nem végeztem el semmilyen iskolát, mégis annyi keverés van már a kezemben, hogy nem tudom elrontani, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy számomra a vizualitás, az esztétikum annyira fontos, hogy nem is állnék kamera elé, ha nem tudnám szépen csinálni.

Azt sokszor elmesélted, hogy reklámügynökségnél dolgoztál, és a főzést azt egy ilyen kreatív kikapcsolódásként használtad, de hogy lett ebből írás?

Bölcsészkarra is jártam, úgyhogy a szöveg mindig is nagyon fontos volt számomra. Író-újságíró nem tudnék lenni, annyi írói véna nincs bennem, de szerettem volna az elején valahogy elmondani, hogy ez az egész főzésdolog mekkora öröm nekem. Bementem dolgozni, és áradoztam a kollégáimnak, hogy micsoda málnasorbet-t sikerült csinálnom, ami senkit nem érdekelt, úgyhogy fogtam, és leírtam. Utóbb kiderült, hogy sok mindenkit érdekel ez egyébként, csak rossz helyen mondtam először. Akkoriban pedig csak blogok voltak, úgyhogy oda írtam. Tök jók voltak ezek, most egy kicsit hiányzik is a közvetlensége, úgyhogy elindítottam a havasdora.hu-t, hogy egy kicsit több legyen a személyes tartalom.

Van benned nosztalgia a kezdetek iránt?

Van, és főleg mostanában éreztem, hogy sokat voltunk otthon. Mára a Lila füge egy nagyon jó recepttár, kreatív platform lett, de úgy érzem, hogy teljesen kivesztem belőle, és egy önálló márka lett. Ezért indítottam el a havasdora.hu-t, mint a rocksztárok, tudod, ahol az énekes néha szólókarrierbe kezd.

„Most arra van szükségem, hogy egy egyszemélyes márkaként is kivirágozzak újra."

Tervezted valaha tudatosan, hogy mi legyen a Lila fügével, vagy csak éltél a lehetőségekkel?

Én ezt az egészet nem terveztem. Organikusan fejlődött, és azért tudott mindig fennmaradni, mert jó volt, amit csináltam. Tudom, hogy ez most hülyén hangzik, de nagyon ritkán volt olyan, hogy csináltam valamit, és azt a visszajelzést kaptam, hogy ezt légyszi inkább ne csináld. Én meg fürdök ebben, mert annyi a lehetőség, és annyi mindent lehet kipróbálni, hogy csak rajtam múlik, hogy mi az, amit megvalósítok, és mi az, amit nem.

Volt olyan, hogy túlvállaltad magad, mert ez az ajánlat is tetszett, meg az is, és nem tudtál nemet mondani?

Persze, volt, és ezt nem lehet bírni. Azt kell, hogy mondjam, hogy ilyen szempontból a covid az én életemben nagyon jókor jött, mert időben megkaptam ezt a pofont, és mégsem egy éles helyzetben kellett belőle fölállni. Mind otthon voltunk, mind egy kicsit jobban befelé figyeltünk, és én is el tudtam gondolkodni rajta, hogy nem lehet egyszerűen ennyi helyen egyszerre helytállni.

És neked mi jelentette a megoldást: az, hogy kevesebbet vállalsz, vagy az, hogy bevonsz mást is a munkába?

Ez nekem egy nagyon nagy feladat. Az a tapasztalatom, hogy nehezen tudok bevonni másokat, és most már úgy érzem, hogy ezen a téren nem vagyok jó főnök. Ez azért érdekes, mert amikor reklámügynökségnél dolgoztam, sok emberrel dolgoztam együtt, és sokan voltak alattam, mégis működött. Úgy tűnik viszont, hogy a saját dolgomban nem tudok magam alá rakni embereket. Úgyhogy most egy olyan modellben kezdek el működni, amiben szakmai partnereim vannak, akiknek ki tudom szervezni azokat a feladatokat, amik nem az alaptevékenységeim. Ők velem egy szinten vannak, és így jobb, mert egy ilyen helyzetben, mikor én vagyok a márka, az alá-fölérendeltség nem működik. Sok idő kellett ahhoz, hogy erre rájöjjek.

Fotó: Havas Dóra - Lila füge

Magát a márkát hogy érintette a covid?

A márkának szerintem nem lett volna semmi baja, ráadásul az online gasztrotartalmak szárnyaltak. Viszont mi cégként nem szárnyaltunk, hanem épp egy nagyon nehéz, "mi lesz, hogyan tovább" pillanatban ütött be a covid. Nem tudtuk fenntartani azt a működést, amit addig, úgyhogy most ott is egyfajta letisztulás zajlik. Épp ezért nem is annyira oda koncentrálok, hanem a saját kreativitásomat próbálom a magam számára kellemesebbé tenni. Nyilván a külvilág semmit nem érzékel abból, hogy nekem mi a nehéz, vagy hol az elakadás, én viszont tudom, hogy most arra van szükségem, hogy egy egyszemélyes márkaként is kivirágozzak újra.

Abban mennyi szerepe van a gasztrobloggereknek, a nem a séfszakma felől érkező arcoknak, hogy bátrabban, lazábban főzünk, hogy többféle fűszert ismerünk, és azokat használjuk is?

Szerintem óriási. Az, hogy az éttermekben jött egy nagyon nagy változás, az a szakma és a séfek szempontjából persze fontos, de lássuk be, hogy Magyarországon ezekbe az éttermekbe kevés ember jut el, és még nem tartunk ott, hogy minden vidéki városban legyen három jó vendéglő. Az viszont, hogy mondjuk érlelt marhahús kapható a Sparban, nagyban köszönhető a blogoknak, meg az otthoni főzést propagáló embereknek. Remélem, hogy nem tűnök valami nagyképű őrültnek, de azt gondolom, hogy szeretnek minket, pont a változatosság miatt, és aki követi a munkánkat, egyszer csak eljut oda, hogy ki akarja próbálni az érlelt marhát. Akkor pedig elkezdi keresni, és bekerül a nagyáruházak kínálatába, hiszen megéri, hiszen lett rá vevőkör.

Fotó: Havas Dóra - Lila füge

Az éttermi gasztronómia trendjei előbb-utóbb leszivárognak a gasztroblogokba, onnan pedig eljutnak az emberekhez, de engem érdekelne, hogy ez a kölcsönhatás oda-vissza működik? Ti is tudjátok befolyásolni azt, hogy mit főznek a nagy séfek?

Nem tudni, hogy mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás. Azt tudom, hogy idén nyáron, az egyik forgatáson olvastunk egy cikket arról, hogy valamelyik balatoni gasztromustrán a győztes étel egy sárgarépa-hotdog lett, ami nekem egy ötéves receptem, amit újra és újra elkészítek. Hogy most látták, nem látták, vagy nekik is eszükbe jutott, nem tudom, igazából mindegy is, mert mindenki hat mindenkire. Jöhet egy olyan ízpárosítás tőlem, amit valaki átemel, és megcsinálja csúcstechnológiával egészen másképp, de ez mozoghat fordítva is. Szerintem az a jó, ha ezen nem kell sokat agyalni, csak örülünk, hogy izgalmasak az ízek, és szépek a tányérok.

A népszerű külföldi konyhákat, legyen szó a libanoniról, a kínairól vagy épp a thairól, szerinted mi köti össze? Más ízvilág, mint a miénk, másképp fűszereznek, mást használnak, mégis óriási a rajongótáboruk.

Egyrészt ettől a másságtól izgalmas. Másrészt mondjuk az ázsiai ételeket egy bizonyos szintig nagyon könnyű elkészíteni, mert ha mindent fölvágtál, akkor csak átpirítod a wokban a hozzávalókat, és percek alatt kész vagy vele. Ráadásul az elmúlt húsz évben nagyon sokat lehetett utazni, ami hihetetlenül inspiráló dolog, és bárki, aki eljutott Thaiföldre, az szerette volna itthon is megfőzni azt a tom-yum levest, ami most már egyáltalán nem is lehetetlen. Úgyhogy miért ne csinálnák?

Mi a te legizgalmasabb ételélményed az utazásaidból?

Meglepő módon egy egyszerű salátaöntet, amit Thaiföldön kóstoltam. Rizsecet, barnacukor, lime-szósz és chili van benne, és valami megdöbbentően finomak összekeverve. Lenyűgöznek az ilyen egyszerű dolgok, amikor összeraksz három alapanyagot, és azok tökéletesen működnek együtt.

De legnépszerűbb receptem meg például a babka, ami egy tel-avivi piacról jött velem, szóval mondhatjuk, hogy minden utazásról magammal viszek valamit.

Másképp főzöl a webes felületeiden, mint otthon?

Egy nagyon picit igen. A nagyobbik fiam mindig kinevet, amikor paprikás krumplit csinálok, hogy nem hiszem el, anya, hogy még a paprikás krumplid is ilyen jól néz ki! Na, de én nem bírom kiloccsantani az ételt csak úgy a tányérba, szükségem van rá, hogy szépen álljon rajta a virsli, hogy megszórjam még ezzel-azzal. Ebben tehát nincs különbség. Otthon viszont sokszor biztosra megyek. Edzésről jön haza a gyerek, este nyolc van, nem akkor fogom bedobni neki a céklás gnoccit, hogy kóstolja meg. Akkor jön a paprikás krumpli, mert tudom, hogy kell az energia, meg a megszokott ízek.

Inspirálnak a fiaid?

Nagyon, és életem sikerélménye egyrészt, hogy rajonganak azért, amit főzök, másrészt, hogy most már a velem való utazásaikhoz teljesen evidensen hozzátartozik, hogy jókat fogunk enni. Ez egy tök jó örökség, és óriási siker, hogy át tudtam adni a gyerekeimnek.

Sikerekről szólva: a séfszakmáról szokták mondani, hogy erősen férfidominált terület, viszont a blogszférát, a szakácskönyvírást, az online teret egyértelműen meghódították a nők. Nekem kívülről az a benyomásom, hogy ma már eljutottunk oda, hogy ezt a szegmenst is egy teljes értékű gasztronómiai területnek tekinti a világ, és nem veszik félvállról.

Mindkettőt jól látod, igen. Amit a szakácsok csinálnak, az más, mint amit mi csinálunk, nekik muszáj ugyanazt a minőséget produkálni egy nap százszor, és nem tudom, hogy én erre képes lennék-e. Másrészt, mivel ők teljesen ebben vannak, és ez egy elég rakkolós munka, nem biztos, hogy jól működnének a képernyőn, ahol cukiskodni kell, kedvesnek kell lenni, és olyan emberekkel kell tudni megfőzetni ezt az ételt, akik mondjuk nem tudnak főzni. Ők a profi főzéshez vannak szokva, mi meg a kommunikációhoz. Szerintem azért vagyunk mi itt, mert ilyen szempontból sokkal közelebb állunk a háziasszonyokhoz: tudjuk, kinél mi van otthon, mi nincs, mi található meg a kamrapolcon, mi nem. Az pedig, hogy ez egy önálló szakmává vált, teljesen egyértelmű. Mivel vagyunk egy páran, akik ezt magas színvonalon csináljuk, már nem tudnak olyan emberek érvényesülni, akik csúnya fotót tesznek föl, pontatlanul írják le a receptet, vagy épp nincs rendesen bevilágítva a videójuk. Magasra tettük a lécet, és ezt meg kell tudni ugrani, hozzáteszem: nekünk is.

Ha tetszett ez a cikk, nézd meg a legújabb videóinkat is, a legfrissebb tartalmainkért pedig lájkolj minket a Facebookon, és kövess az Instagramon vagy a YouTube-on!

Címlapfotó és portrék: Réthly Dávid / Nosalty


Még több izgalmas interjú itt:

Hozzászólások (0)

Címlapról ajánljuk

További cikkek