A gyerekkori emlékekkel nehéz leszámolni. Máig hidegrázást kapok a spenóttól és a sóskafőzeléktől, de szerencsére az előbbit bármilyen más formájában szívesen fogyasztom. Persze azért ez sem ment egyszerűen, hisz a beidegződéstől vezérelve alapvetően utasítottam el mindent, ami spenótot vagy sóskát tartalmazott. Lehet, hogy még a zöld színtől való ódzkodásom is innen datálódik, na de ne menjünk le freudi mélységekbe.. Szerencsére a húszas éveim elején eljutottam odáig, hogy már kísérletet teszek ezeknek a megragadt rossz ízélményeknek a legyőzésére. Így sikerült megbarátkozni a spenóttal is, és nyitni a tök felé. Az édességek terén kevés ellenséges ízzel találkoztam, a zselés szaloncukrot leszámítva. De a gyerekkori emlékek között kutatva felrémlett a karácsonyok egyik állandó szereplője, a minden próbálkozás ellenére fogyaszthatatlannak bizonyuló habcsókok szelleme.
Emlékeim szerint mi gyerekek mindig is kétkedve szemléltük ezt a kerek, cukor illatú valamit, amibe ha beleharaptunk, szinte szétforgácsolódott a fogaink alatt, és semmilyen más beazonosítható ízt nem hagyott maga után, csak azt az elképesztően, fogfájdítósan édes cukorízt. Szeretném megjegyezni, hogy soha semmilyen problémám nem volt az édességekkel, sőt! De a habcsók létjogosultságát nem sikerült megértenem. Azt tudom, hogy azért vált nálunk az ünnepi kínálat állandó szereplőjévé, mert a nagynéném imádta. Rajta kívül azonban soha senki nem nyúlt a kis fehér vagy rózsaszín karikákhoz, így általában a fele a szemetesben végezte. A családi ellenállást jól mutatja az is, hogy ezek sosem házi készítésűek voltak. Talán itt volt a gond? Ki tudja..
Az elmúlt évben azonban egyre többször találkoztam ezzel az édességgel minden ünneptől függetlenül, a számomra megszokottól eltérő formában. Ezek a gyönyörű habcsókhalmok, amik mostanság már egyre több pékség kínálatában megtalálhatóak, felvetették bennem azt a kérdést, hogy vajon legyőzhetőek-e a hungarocellszerű állag okozta rossz élmények? Az első próbálkozást stílusosan Párizsban ejtettem meg, egy boulangerie-pâtisserie-ben, amit leginkább úgy tudnék jellemezni, hogy egy pékség és egy cukrászda ámulatba ejtő keveréke, csodálatos, mesébe illő desszertekkel. Egy pisztáciás példánnyal indítottam, és meg kell mondjam, az élmény a közelében sem járt a gyerekkoriaknak. A habcsók roppanós belseje lágy, szinte krémes belsőt takart, a cukor édessége mellett pedig erőteljesen jelen volt a pisztácia íze is.
Ezek után pedig nem volt megállás. Kutattam, kóstoltam itthon is, és most, hogy közeledik az ünnep, úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom egy saját készítésűvel is. Kihasználtam az internet adta lehetőségeket, okosodtam cikkekből, videókból, és így született meg ez a trió: sima, mandula-szórásos, kakaós és gyümölcspürés. Be kell valljam, hogy azért volt egy kis segítségem is Kis Sándor, a Miele szakácsának személyében. Neki köszönhetően egy olyan intelligens sütőben készülhettek a csókok, ami saját habcsókprogrammal rendelkezett. De ígérem, elkészítem majd otthon, egyszerűbb körülmények között is!
A tökéletes habcsókok titka tapasztalataim szerint tehát a következő:
- Mérjük le a tojásfehérjét, ne darabokkal számoljunk, hogy pontosan tudjunk dolgozni velük.
- Porcukrot vagy pedig kristályt-, és abból készült cukorszirupot használjunk. Ez utóbbira segítséget találunk a mellékelt videóban.
- A habunknak igazán keménynek kell lennie. Az anyukám tanította bölcsesség szerint annyira, hogy ha fejjel lefelé fordítjuk a tálat, akkor nem esik ki belőle.
Én végül egy francia pékség receptjét választottam, az eredmény, talán a körülmények hatásának köszönhetően is, tökéletes lett. Roppanós külső, lágy belső, semmi gejl hatás, csak az édes, kakaós, gyümölcsös íz. Persze azt azért meg kell jegyeznem, hogy egy ilyen habcsókból egy bőven elég. A karácsonyi felhozatalból azért még mindig inkább a bejglit favorizálom, de már látom a jövőt a habcsókban, és ha felesleges tojásfehérjém akad otthon, már tudom, mi a dolgom.
