Tíz éve jelent meg az első szakácskönyved, és te lettél a srác, aki nem liszttel sűríti a főzeléket. Mostanra már mindenki tudja, hogy ki vagy, a legújabb szakácskönyved borítóján a „Főzelékest” idézőjelbe is tettétek, és Szatmári Ferencként szerepelsz, és egy éve megnyitottad a Hippeace főzelékezőt a Klauzál téri csarnoknál. Ezek a kívülről is jól látható állomások, de milyen volt megélni ezt a tíz évet?
Nagyon hamar eltelt, nagyon tartalmas volt, és sokszor fárasztó is. Olyan dolgok történtek velem, amikről álmodni sem mertem volna, újdonságok sorát tapasztaltam meg. Tudom, hogy ezek csak általánosságok, de tényleg így tudnám összefoglalni. Eleve minden annyira hamar történt: az egyik pillanatban átlagember voltam, aki szeretett, és elég jól is tudott főzőcskézni, ezért kitaláltam, hogy írok egy blogot, a következő pillanatban meg ez az egész berobbant. Azon kaptam magam, hogy tétje lett, hogy már nem vehetem félvállról.
De azért élvezted?
Persze, fürdőztem benne. Nagyon hamar jött az első könyv, még úgy is, hogy én mindig szerettem volna egy saját könyvet. Mindig kitaláltam valamit, ami az aktuális élethelyzetemből következett, úgyhogy amikor aztán tényleg megjelent, az csodálatos érzés volt. Annál is inkább, mert nem én kopogtattam a kiadóknál, hanem egyszerre hárman-négyen kerestek meg, ami elég nagy elismerés. Nagyon gyorsan követték egymást az események, nem volt időm utolérni őket, se saját magamat, ráadásul az első szakácskönyv megjelenése után olyan szinten nyílt ki számomra a világ, amit addig elképzelni sem tudtam, és hát feltett a gasztrotérképére. Olyan közösség tagja lettem, ahol a tudásomat, és azt az újdonságot, amit én hoztam, értékelték.
Nem azt mondom, hogy valami szenzációs dolgot találtam ki, de egyedi volt, hát mégis ki a fenének jutna eszébe főzelékekkel haknizni? Ehhez képes lett akkora siker a könyv, hogy alig bírtam feldolgozni.
Egy év múlva pedig már jött a következő, amiben már nemcsak főzelékes ételek voltak, mert meg szerettem volna mutatni, hogy az én életem sem csak zöldségekből áll. Négy-öt évem aktívan, szinte csak erről szólt.
Akkor még vendéglátóztál?
Nem, mert a blog indulását követően egyre inkább láttam, hogy a kettőt nem lehet egyszerre csinálni, tehát el kell döntsem, hogy gürcölök tovább a konyhában, vagy belevágok ebbe, ami itt van előttem, és felépítek valamit. Három évig építgettem, és ezt az időszakot nem kívánom senkinek, de hát végül csak beindult. Közben elkezdtem tévézni, főzőműsorokat szerkesztettem eleinte, aztán már valóságshow-któl kezdve mindent, ami éppen jött. Kerestem párt Árpa Attilának, topmodellek életét egyengettem, és így tovább. Az elmúlt tíz évből ötben ezért is voltam passzívabban jelen a gasztrotérben, mert a televíziózás mellett nem lehetett még ezt is. Ha forgatsz, akkor két-három hónapon keresztül, reggeltől estig csinálod, amellett nincs idő még egy blogot is menedzselni. Arról nem beszélve, hogy a tv-vel párhuzamosan mindig csináltam két-három magazint.
Szerintem kollektív tapasztalat manapság, hogy túlvállaljuk magunkat, de ez azért ahhoz képest is soknak tűnik.
Rengeteget dolgoztam, ki is égtem, mert ami a legfontosabb lett volna: a brandem, a nevem fenntartása, már nem fért bele, nem maradt rá kapacitásom. Két munka között persze próbálkoztam, és jó volt tudni, hogy két-három új recepttel vissza lehet hozni a blogomat az életbe, mert aktivizálja a közösséget, csak hát idővel megint alábbhagyott a lelkesedés. Ez az adok-visszalépek, adok-visszalépek ritmus rám amúgy is jellemző, csak hát a nagy terveimnek nem igazán kedvezett. Hiányzott a nyüzsi, hogy engem hívjanak. Azt láttam, hogy a többi gasztrós, akivel addig párhuzamosan haladtam, elhúzott mellettem.
Irigykedtél?
Nem irigykedtem, de mégis irigykedtem. Tudtam persze, hogy rengeteget melóztak azért, hogy ott legyenek, hogy olyan megbízásokat kapjanak, amilyeneket, de hát mégiscsak. Nagyon nehéz volt visszakapaszkodni, mert egy ponton túl a főzelék kevés volt. Nem maga a műfaj, hanem előbb-utóbb jön a kényszer, hogy megújulj valamilyen formában.
Akkor pedig meg kell hozni a döntést, hogy inkább prémium irányba indulsz, és olyan együttműködéseket vállalsz, vagy elmész a populáris vonalon, és picit magadból is hülyét csinálva maradsz fenn.
Ezt is, azt is próbáltam, de úgy éreztem, hogy ez a nagy berobbanás nekem egyszer adatott meg. Más területen meg nem éreztem, hogy ekkora lenne a kreativitás bennem.
Na de a magazinokba nem csak főzelékekről írtál.
Nem, egészen hétköznapi receptekkel dolgoztam, de nem láttam fantáziát abban, hogy leforgassam én is a huszadik videót a tökéletes gulyáslevesről. Ilyen-olyan ötleteim mindig voltak, de a legtöbbjük hamvába holt, kivéve a Hippeace-t, mert az ötlete már a covid előtt megvolt. Hál’Istennek egyébként, hogy akkor kicsit eltököltük az időt, mert ha a tervek szerint megnyitunk 2019 októberében, aztán 2020 tavaszán be is zárhattunk volna, akkor most nem beszélgetünk itt. Előbb tehát a járvány miatt jegeltük, aztán a gazdasági helyzet miatt tettük félre, végül én voltam az, aki kimondta, hogy tökéletes időpont sosem lesz. Vagy megnézzük, hogy működik-e vagy nem. Aztán egy évvel ezelőtt úgy döntöttünk, hogy megnézzük, és most ez köti le minden energiámat.
Illetve az, hogy szakácskönyvet írsz, ismét.
Az sem újkeletű sztori, az ötlet már négy éve megvolt, de megint csak az történt, hogy egy csomó minden másképp alakult, mint ahogy én eredetileg terveztem. Nyáron, mikor itt végeztem, mentem haza írni a recepteket, aztán két hét alatt befotóztuk a könyvet, és mostanra megszületett a Főzelékbiblia.
Más koncepcióval indultam, és végül ezért is került a „Főzelékes” idézőjelbe a borítón, mert ezt a könyvet már nem akartam Főzelékes Ferinek dedikálni. Végül a kiadóval úgy döntöttünk, hogy ez legyen a kompromisszumos megoldás.
Azt mondod, nehéz volt visszakapaszkodni, de olyan volt, hogy attól féltél, hogy ez a hajó végleg elment?
Folyamatosan rettegek, mert persze tudom, miben vagyok jó, mit tudok megcsinálni, na de mi van akkor, ha egyszer tényleg betelik a pohár? Tíz év alatt, a folyamatos tartalomgyártás azt jelentette, hogy többezer receptet írtam meg, minimális ismétlődéssel, ami egyenes út volt a kiégéshez. Egy időben egyszerre tévéztem, és csináltam két magazint. A két magazinból az egyik havi ötven receptet tartalmazott, és azokat egyedül állítottam össze. Számold ki, ez mit jelent két és fél éven keresztül. A Nők lapja konyhával együtt gyakorlatilag havonta megírtam egy szakácskönyvet. Mindezt ráadásul a lakásomban, így egy idő után már gyűlöltem hazamenni, mert az otthonom a munkahelyemmé vált. Elegem lett belőle, hogy jön a fotós, jön a stylist, jön a szerkesztő, hogy mindig jön valaki. Na, de ilyenkor jött a kulcskérdés, hogy de mi mást tudok csinálni? Mondjuk otthagyom a tévét, vagy elküldenek? Ha még a gasztronómia is kiesik, akkor mi mást csinálok helyette? Szóval én ettől minden egyes nap rettegek, már csak azért is, mert alapvetően szorongó típus vagyok. Ha ez nem jön be, akkor mi lesz?
És mit szoktál válaszolni magadnak?
Főnixmadár típus vagyok, nagyon sokszor kezdtem már nulláról az életemet, de harmincévesen újraépíteni valamit, minden formában másabb, mint ötvenhez közel. Nyilván, ha rá lennék kényszerítve, megcsinálnám, de a kérdésedhez kapcsolódva félelmetes arra gondolni, hogy enélkül mi lenne.
Miért nem akartad már Főzelékes Feriként megjelentetni a könyvedet?
Butaság lenne nem észrevenni, hogy amit hat éve a nevem jelentett, az némiképp elkopott. Felnőtt egy új generáció, akiknek a Főzelékes Feri már semmit nem mond.
Persze, nekik is újra el lehetne adni, de arra jutottam, hogy már nem azokhoz szeretnék elsősorban szólni, akikkel az elmúlt tíz évben megtaláltuk egymást, hanem annak az új generációnak, akik elsősorban a főzelék miatt veszik meg a könyvet. Ezért döntöttem úgy, hogy ezt már megpróbálhatjuk Szatmári Ferenccel is.
Amikor azt mondod, hogy a vendéglátózásból való kilépésnek megvolt a maga ára, arra gondolsz, hogy neked kellett nap mint nap nagyon sokat megtenni azért, hogy ma is, holnap is keressenek, hogy meglegyenek a bevételeid?
Hozzátartozik ehhez, hogy nagyon el voltam kényeztetve, mert megtaláltak a lehetőségek, óriási multicégekkel dolgoztam együtt. Nagyon jó visszajelzés volt, hogy az arcom, a nevem vállalható számukra, lubickoltam benne. Nyilván néha eszembe jutott, hogy ezek a szerződések egyszer lejárnak, de azért inkább belekényelmesedtem ebbe a helyzetbe. Csináltam az együttműködéseket, mellette tévéztem, plusz a magazinok, aktív időszak volt, és jól is kerestem vele. Proaktív viszont nem voltam, nem terveztem meg az év végén, hogy jövőre kivel milyen munkáim lesznek. Nekem kell valaki, aki fogja a kezem, mert magamtól hajlamos vagyok elúszni, nem vagyok egy következetes figura. Én alkotni szeretek, odaadni annak, akinek csináltam, és lépjünk a következő feladatra.
Na de akkor az például öröm, hogy most már a kókusztejes krumplifőzelék egy csomó háztartásban alapfogás lett?
Az az öröm, hogy a munkának, amit ebbe az egészbe beletettem, ez lett a hozadéka. Nekem az a siker, hogy az éttermekben megjelent a főzelék, hogy prémium helyeken sem ciki, hogy már vidéki éttermekben is mentával készül a borsókrémleves. Az a boldogság, hogy nyomot hagytam magam után. Majd, amikor már nem leszek, és tényleg kiteljesedik a digitális korszak, akkor egy ilyen fura helyen, egy könyvtárban lesz egy olyan címszó, hogy főzelék, és alatta megtalálják a szakácskönyveimet. Na, majd ők röhöghetnek egy jót azon, hogy a csávót úgy hívják, hogy Főzelékes Feri.
Ennyire foglalkoztat az, hogy nyoma legyen annak, hogy itt járt Szatmári Ferenc?
Igen, olyannyira, hogy ez sokáig gátat is jelentett az életemben. Amikor elértem, amit akartam, megjelent a könyvem, megismertek, akkor ott álltam a nihilszakadék szélén. Arra gondoltam, hogy a legtöbben azért jönnek a világra, hogy letegyenek valamit az asztalra, és nekem ez sikerült, de akkor most mi lesz? Akkor én most már akár el is múlhatok, mert megtettem, amit a sors megkövetelt tőlem.
Talán lehet mélyebb a lábnyomod, amit hagysz magad után, nem?
Én is abban bízom, hogy van még előttem pár évtized. Azt azért lehet érezni, hogy mocorog-e még benned valami, és én úgy érzem, hogy bennem igen, de az már nem egy főzelékes ősrobbanás lesz. Sok mindenben szeretnék még kiteljesedni, és talán tényleg sosem késő elkezdeni. Csak bátorság kell hozzá, hogy belevágjak.
Apropó, bátorság: tavaly, mikor megnyitottad a Hippeace-t, Fiala Borcsa készített veled egy interjút, amiben felidézett egy 2015-ös cikket, amiben te azt mondtad, hogy ebből az egészből nem lesz vendéglátóhely, nem lesz intézményesült főzelékezés, mert akkor pont a varázsa veszne el. 2023-ban úgy fogalmaztál, hogy egyszerűbb volt ezt mondani, mint beismerni, hogy féltél. Mi van most a félelemmel?
Az, hogy a Hippeace létrejött, az többek között a jövőpánikom következménye. Kiöregszem, elmúlik, elkopik a varázs, és akkor mi lesz? Mi biztosítja a nyugdíjas éveim egzisztenciáját? Úgyhogy eljött a most vagy soha pillanat, noha pontosan emlékszem a 2015-ös Index-interjúra, ahol kategorikus nemet mondok a főzelékezőre. Meg kell kövessem saját magam, mert a félelemnél erősebb volt az érzés, hogy muszáj kipróbálnom, mert lehet, hogy ez hozza el számomra a biztonságos öregkort. De még így sem volt ez egyszerű döntés, mert ezzel párhuzamosan a tévés munkámnak is kezdett beérni a gyümölcse. Tíz év alatt eleget teljesítettem ahhoz, hogy hívjanak, hogy bizonyos munkák kapcsán engem keressenek, ráadásul imádtam csinálni. Biztos, jó egzisztenciát biztosító munkát otthagyni, ráadásul úgy, hogy fogalmam sem volt, meddig kell tolni a pénzt ebbe a helybe, mire profitot kezd termelni… nagyon kemény volt. Bátorságnak nem nevezném, ez egy elhatározás volt.
Motivál az, hogy később ne kelljen a „mi lett volna, ha…?” – kérdésen rágódni?
Szakácsnak is azért mentem el, mert nem akartam úgy meghalni, hogy ez az érzés kísértsen. Nagyon sok ilyen dolog van az életemben... mi lett volna, ha komolyabban veszem a művészi pályát? Vagy a táncot, vagy sorolhatnám. Nem akartam, hogy a vendéglátás is felkerüljön erre a listára, ráadásul tudtam, hogy ez való nekem. Tíz évig csináltam, bőven kivettem belőle a részemet, de tudtam, hogy nem az én utam naponta sokszor reprodukálni ugyanazt a fogást.
Sokszor elmondtad, hogy a fő célod a főzelékek marketingjének megjavítása, és az én nézőpontomból ez többé-kevésbé megvalósult. Mi a következő lépés?
Szeretek különbséget tenni a budapesti „elit” közönség, mint mondjuk a vidéki átlag. Nagyon fontos, hogy az elitet nem anyagi értelemben értem, nem a felsőtízezerről beszélek, hanem egy olyan rétegről, akik nyitottak a gasztronómiai újdonságokra, újhullámosabban főznek, és így tovább. A vidéki vendéglátóhelyeken azért sokszor még tényleg az a maximum, hogy a borsót mentával pürésítik.
Közben viszont tudom, hogy rengeteg nyitott, kíváncsi gasztrorajongó él vidéken is, mert sorra kapom a visszajelzéseket tőlük. Ennek tükrében azt mondom, hogy a főzeléknépszerűsítő misszióm valamelyest beteljesítette a célját, de biztosan nem jutottam még el mindenhova.
Nem tudom, mi lehetne a következő lépés a műfajon belül, hogy ezt még hova lehetne felemelni. Azért vágyaim még vannak, sőt most is volt egy, amiről még nem mondtam le azért teljesen.
Titkos?
Jövőre magyar űrhajós megy a világűrbe, és az volt a nagy vágyam, hogy a világűrbe vele együtt főzelék is jusson fel. Mindent a világon megtettem azért, hogy ez megvalósulhasson, egész a NASA-ig jutottam az ügyben, de mint kiderült, korábban kellett volna észbekapjak. Azért még nem adtam fel, hogy amikor az űrhajósunk bejelentkezik, azt mondja, hogy sziasztok, ma főzelék a menü. Kitartással egész messzire el lehet jutni.
A végtelenbe és tovább?
Például, na látod, ilyenkor szoktam megcáfolni magam, mert mindig azt mondom, hogy nem vagyok kitartó, közben meg mégis. Jó, hát nem megy főzelék a világűrbe abban a formában, ahogy én szerettem volna.
Pedig az lett volna az igazi, ha Carte d’or-os dobozból eszegette volna az űrhajóban, amit csomagoltál neki.
Úgy lett volna autentikus. Visszatérve a kérdésedhez, a cél most az, hogy kicsit újra reflektorfénybe kerüljek, muszáj kicsit nyüzsögni, szerepelni, hogy újra beszéljenek rólam is, meg a főzelékről is.
A Főzelékbibliába nemcsak az újhullámos receptjeidet vetted be, hanem ahogy fogalmaztál, van egy ószövetségi rész is, amibe a klasszikusokat gyűjtötted össze. A nagy újítások közepette ezekről elfeledkeztünk? Vagy így lehet csak igazán visszaadni a főzelékek becsületét?
Egyrészt a Biblia attól Biblia, hogy összefoglal és átölel mindent. Másrészt, ha valaki megfőzi a lencsefőzeléket, és rájön, hogy ez megy neki, ha utána lapoz tizenhat oldalt, talál még három másik variációt a lencsére, és kipróbálja azokat is. Két típusú főzőember van: az egyik grammra kiméri a fűszereket is, és ha valami hiányzik, akkor pánikba esik. A másik, aki tárkonyra cseréli a bazsalikomot, ha utóbbi épp nincs otthon. A klasszikus alapreceptek kipróbálásával lehet olyan magabiztosságot szerezni, hogy utána már merjenek kísérletezni is.
Na de azt is meg kell tanulni, hogy mit mire cserélhetsz, nem?
Azt kell megtanulni, amit mindig szoktam mondani, hogy olyan nincs, hogy valaki nem tud főzni, olyan lehet maximum, hogy nem akar. Vagyis húsz perc alatt bárki tud magának isteni vacsorát főzni, mert lepirítani a hagymát egy kis currypasztával, rádobni a zöldséget és felhúzni kókusztejjel, igazán nem kihívás. Ezek a currypaszták, zöldségkonzervek ráadásul a világ végéig elállnak a hűtőben.
Nem ciki a konzerv?
Sosem tagadtam a konzervek létjogosultságát, a receptjeimbe is rengetegszer beleírtam őket. Ne legyünk álszentek, tök jó minőségű zöldségkonzerveket lehet kapni, és nincs ennél kényelmesebb megoldás a világon. Nem fog mindenki babot meg csicseriborsót áztatgatni éjszaka.
Címlapfotó: Körmendi Imre
Ha tetszett ez a cikk, nézd meg legújabb videóinkat is, a legfrissebb tartalmainkért pedig lájkolj minket a Facebookon, és kövess az Instagramon, a Viberen, a TikTokon vagy a YouTube-on!
Olvass további izgalmas interjúkat az oldalról:
- „A gasztronómia nem egy rögzült állapot, folyton új és új formákat, színeket, illatokat, alakokat ölt magára” – Interjú Váncsa Istvánnal
- „A gasztronómia nemcsak az étel, amit megeszünk, hanem minden más is, ami mögötte van” – A nagy Agatha Christie-interjú
- Nem lehet eltekinteni attól, hogy mennyire népszerű a magyaros konyha, de kellenek a nemzetközi hatások is” – A debreceni Szomszéd Bisztróban jártunk
