Gyerekkoromban gyakran jártunk szüretre rokonokhoz. Én nagyon szerettem - meg nem tudom mondani miért, hiszen korán kellett kelni, koromnál fogva nem kaptam a velkám pálinkából, a reggelire kínált házi szalámit nem ettem meg, maximum az üres kenyeret nyammogtam, és a 10. szüretem után kóstoltam meg először azt a szarvaspörköltet, amit a gazda ilyenkor készített, előtte csak a desszertnek szánt buktát ettem egész nap. A reggeli kenyeret leszámítva, úgy értem.
A munkából sem vettem ki a részemet nagyon, puttonyosnak csak a nagyokat állították be, de még szőlőt sem nagyon kellett szednem. Ami az igazán ínyemre való munka lett volna, a szőlő mezítlábas, órákig tartó tapicskolása, az sajnos soha nem jutott ki - a gazdának sajnos voltak gépei. Pedig minden évben reménykedtem, hogy begurulunk az alföldi homokbuckák közé, és a rokon bácsi azzal vár minket: "Megette a fene a gépet, taposni kell a szőlőt." Ez sajnos - vagy szerencsére, nézőpont kérdése - soha nem következett be.
Mivel én voltam a legidősebb az összes rokon gyerek közül, általában engem bíztak meg a többiek pesztrálásával. Próbáltam mindig jó fej lenni, afféle liberális óvónéni, aki amellett, hogy magában irtóra élvezi a hatalmat, azért megenged olyat, amit a puttonnyal megrakott, szőlőfürtökért görnyedező felnőttek soha nem hagynának. Nem kell semmi rosszra gondolni, olyan tilos dolgokat követtünk el, mint mezítláb szaladgálás az októberben már meglehetősen hűvös homokban, egymás hajának ugyanezzel a talajszerkezettel való teleszórása, esetleg mustlopás - amihez kellett a présgép melletti, idült, de emellett nagyon kedves alkoholista belegyezése is.
Összességében véve nagyon szerettem szüretre járni - még ha az effektív betakarításban nem is vettem soha részt. Jó hét-nyolc éve már, hogy nem voltam, közben a szőlőt is eladták, úgyhogy mostanában már csak elvétve jutok el ilyen jópofa eseményekre. De a hangulat azért hiányzik, és ha szőlős szarvaspörköltet nem is, egy-egy szüreti ízű fogást szívesen elkészítek ilyenkor szeptember végén. A csirkemájat nagyon szeretem, és már több helyen belefutottam a szőlős-fehérboros verzióba. Nekem valahogy most jobban passzolt hozzá az édeskés must, a lilahagyma pedig már készítés közben jutott eszembe. Egy kisebb szüretre egyébként simán el tudom képzelni, és akkor is, ha kaptok egy kis mustot, és kedvetek van a szüreti hangulathoz.
Viszont légyszi, a receptért cserébe szóljatok, ha tudtok olyan igazi régi típusú szüretet - tudjátok, ahol lábbal lehet taposni a szőlőt!
