Azt gondolod, a főzőversenyek új keletűek? Már a 9. században, Bagdad ételközpontú kultúrájában is léteztek megmérettetések, ami az ételkészítést illeti: az, hogy valaki feltalálja-e magát a konyhában, elengedhetetlen volt a társadalmi ranglétrán való előre lépéséhez.
Bagdad, a világ központja
A kalifákról, az uralkodókról fennmaradt számos történet forog a főzés, az evés és a finom ételekkel kapcsolatos szenvedélyről. A főzőversenyeken a nemesek is részt vettek, és közel sem úgy működtek, mint a mostani műsorok: a leggyengébben teljesítő nem egyszerűen kisétált a helyiségből - büntetése száműzetés is lehetett.
Az iraki élelmiszer-történész, Nawal Nasrallah szerint Bagdad ebben az időben a „nemzetek köldökének” számított, azaz Bagdad volt a világ központja. Kapcsolatba kerültek a világ mind a négy égtáján élőkkel, ami azt jelentette, hogy a gazdagok számára hozzáférhetőek voltak az ázsiai alapanyagok, a kínai fűszernövények, és a cukor Indiából.
_of_Mir_%27Ali_Shir_Nava%27i_MET_DP251274.jpg)
A város így világszínvonalú és színes élelmiszer-kultúrával rendelkezett, ráadásul e mellé még anyagi javakban is bővelkedtek, azaz volt tér a gasztronómiai igények kiteljesedésére. Ez volt az iszlám aranykora. Mindehhez hozzájárult azt is, hogy amíg a kereszténység szigorú volt az étkezések terén, és megszabták, hogy milyen ételeket vehet magához egy hívő, addig az iszlám nem tiltotta az ételeket.
Gourmet uralkodók
A konyhaművészetet kimaxoló bagdadiak szerették a szokatlan ízeket egymással párosítani: az egyik legkedveltebb étel a judhaba volt, ami egy édes, réteges, húsos kenyérpuding. Az édes és a sós ízek keveredése egészen különleges ízvilágot hozott létre. Egy különleges recept szerint a judhaba egyik verziójához banán, cukor és rózsavíz is kellett – legalábbis a kor egyik legnagyobb gourmet hercegének, az uralkodó dinasztiába tartozó Ibrāhīm bin al-Mahdī így készítette. A judhabat a piacokon árulták, és nem egy kalifa volt arról ismert, hogy istenien főzött.Az uralkodók a főzésre akkoriban nemcsak mint az élvezetek forrására és kikapcsolódásra, hanem mint kapcsolatépítő tevékenységre is gondoltak.
Az is előfordult, hogy a kalifák versenybe szálltak a legjobb szakács címért, ami testvérviszályt is szíthatott. Egy történet szerint al-Maʾmūn kalifa, aki igazi fekete öves szakács volt, a 9. század elején uralkodott, de a gasztro szenvedélyből testvérharc lett. A kalifa egy alkalommal, amikor úgy ítélte meg, túl jót főzött a testvére, al-Muʿtaṣimra, egy forró szósz fölé csalta, és kíméletlenül megégette őt. Szerencsétlenségére később megváltoztak a viszonyok, és testvére lett a kalifa, aki megbosszulta al-Maʾmūn kegyetlenségét.
_of_Mir_%27Ali_Shir_Nava%27i_MET_DP328562.jpg)
Bár Nasrallah megjegyzi, hogy csupán néhány hasonló történet maradt fent abból a korból, az azonban tény, hogy az akkori írók a harcoknak és az öröklésnek szentelt krónikákban a főzésekről is megemlékeznek. Ebből arra következtetnek, hogy a főzés fontos társadalmi tevékenységnek minősült. A költők bonyolult élelmiszer-költeményeket kezdtek írni, és egyfajta kézikönyvet is létrehoztak arról, milyen a jó uralkodó - akihez hozzátartozott a főzés tudománya is.
A férfiak igyekeztek elsajátítani a főzés tudományát, és legalább 10 egzotikus ételt kellett kipróbálniuk, majd megtanulniuk az alapokat - sőt, még annál is többet. Ez az ínyenc kultúra hozta létre az első középkori szakácskönyveket, amelyek az elit kedvelt ételeit tartalmazták.
