Előző héten a tojásfehérje hasznosításának lehetőségeiről írtam egy tortarecept kíséretében. Most, még mindig a témánál maradva, egy régi, családi kedvencről lesz szó, a habkifliről.
Elkészítése gyerekkorom nagy, közös sütéseinek többnyire a befejező aktusa volt. Máig orromban érzem a sütőből áradó, elpárolgó ecet savanykás-édes illatát, mert a gazdaságos tojásfelhasználás jegyében a habkifli zárta a sütemények sorát. A tojásfehérjét ugyan sosem verhettem fel, azt mondta anyukám, azt egy kéznek kell csinálnia, azonos ütemben, mert különben összeesik a hab, és én még nem bírnám végig erővel. Azt nem értettem, hogyan érzékeli a kézcserét a tojásfehérje, de nem firtattam a dolgot, elfogadtam az indoklást. A cukorral vegyített habot aztán kavarhattam vég nélkül, mert fél órát kellett volna küzdenem vele – persze hamarabb elfáradtam.
Mivel pedig fontos a családi hagyomány, én sem engedtem át soha a tojásfehérje habbá varázslását gyerekeimnek. Aztán győzött a robotgép, és most unokáim tiszte lett a tojáshab előállítása, de hagyománytiszteletből, meg hogy közben tudjunk beszélgetni, a fényesre, keményre kavarást mindig kézi erővel végezzük, aztán jöhet a darált dióba vagy mandulába forgatás, formázás és a sütés, vagyis inkább hosszas szárítás. A habkifli ugyanis állagát, hovatartozását tekintve nem más, mint egy kifli alakú, dióba hempergetett habcsók.
A mostani habkiflink kicsit szomorkás hangulatban készült el. Csak kevergettem a cukros masszát, nemigen beszélgettem unokámmal, mert folyton két kutya körül keringtek gondolataim. Az egyik Dorisz, a mi sokat megélt, öregen eltávozott kedves családtagunk, a másik pedig Kifli, Krisztina barátnőm nemrég örök álomra szenderült kutyája, aki a Habkifli nevet kapta tőlem. Még hasonlítottak is egymásra, zsemleszínűek, hosszú szőrűek voltak, és életük végére ugyan elhomályosuló, de mégis kifejező kutyaszemükkel a legádázabb antikutyásokat is levették lábukról. A habkifliről sem véletlenül jutottak eszembe, mert utolsó éveikre mindketten olyan törékennyé, szinte habkönnyűvé váltak, mintha csontjaik már nem is lettek volna.
Ez a habkifli-sütésünk most hát amolyan búcsúvá, emlékezéssé sikeredett, és hogy véletlenül estek-e így egybe a történtek vagy sem, azt mindenki döntse el maga...
Mari nagyi
