Szabadon járkáltak, kapirgáltak a kertben egy lekerített részen. Egy gyereknek mindig minden érdekes, ami egy állattal történik.
Láttam, hogy mit esznek- gilisztát, csigát, bogarakat, magokat, általunk gaznak ítélt zöldeket. Egy szóval: mindent, amit a kertben találtak. Már gyerekként tudtam, ezért olyan finom a húsuk és sárga a tojásuk. Felnőttként pedig tudom, hogy ez miért olyan fontos.Így tudtam meg, hogy a tyúkok szeretnek mélyebb gödröket kikapargatni maguknak, ahol porfürdőzhetnek. Azért is kell lekeríteni őket, mert nagyon komoly dúlást tudnak rendezni, ha kicsi a helyük.A sokkal több mozgástól más az izomzatuk, ezért más az ízük a szabad tartású baromfiaknak, amikor megesszük őket.
Arról is így szereztem tudomást, hogy ha nincsen kialakított tojóhelyük, akkor bizony szanaszét tojják a tojást. Azt viszont már nem értettem, hogy miért jó a csirkének emeletre felmenni. Mamánál ugyanis olyan volt az óljuk, hogy a szalmával kibélelt „padlásra”mentek fel a létrán (tyúklétra) tojni.
Alul volt a szálláshelyük. Az is speciális volt. Keresztben rudak voltak, és azokon állva aludtak a madarak. Igaz viszont, hogy ezek alól a rudak alól könnyebben lehetett kilapátolni a trágyát. Na, az azért durva volt. Számomra ott meg is dőlt az a közhely, hogy egy gyerek számára minden munka csak játék.Nem, ez nem volt az. Azt is megtanultam akkor, hogy a csirketrágya nem mehet közvetlenül a növények alá, mert nagyon erős. Ezért mindig hígítani kellett vízzel, és csak úgy lehetett használni. Locsolva.
Nagyon jól ismerték a szárnyasok az időt. Szürkületkor már mind benn ült a helyén, hajnalban viszont az első derengő fénysugárnál már mind kint voltak az udvaron.Nagyapámmal mindig elkészítettük a vacsorájukat is: kukoricát daráltunk nekik, feltöltöttük az itatójukat, kivettük a napközben tojt tojásokat. Mama mindig örült nekik. (Én is, mert nagymamám főzött és sütött a világon a legfinomabban. Gondolom azért ezzel az állítással mindenki így van a saját nagymamáját illetően. Persze azért anyukánk versenyben van vele.)A kukoricát viszont csövesen tárolta Papa a háznak a padlásán. Mondta is mindig: fontos, hogy száraz maradjon a mag. Ezért volt a padláson a helye.
Így alakult ki, hogy tudok kézzel kukoricát magozni, és simán felismerem a kukoricamorzsolót is. A csirkék étele volt még a langyos vízbe áztatott száraz kenyér is.A sütésnél főzésnél használt tojás héját pedig sosem dobtuk ki a szemétbe, mert az bizony tele van „mésszel” - így mindig visszadobtuk a tyúkoknak, mert attól kemény lesz a frissen tojt tojások héja.
Természetesen a tyúkok nem öregségükben haltak meg - időnként a fazékban végezték. Ilyenkor pótlásukra mindig lettek kis csirkék, akik közül viszont néhány nem érte meg, hogy tyúk legyen. Így esett meg velem, hogy amikor csirkéből vagy tyúkból készült étel volt gyerekkoromban az asztalon, akkor az sosem bolti volt.
Ezt a húskrémreceptet tőle tanultam, igaz, sokkal később, amikor már neki sem voltak tyúkjai. Nagymamám praktikus asszony volt. Ez a recept is többféleképpen, májból, sertésből, halból, de még babból, vagy lencséből is elkészíthető.
„Egyenek mindig jót, és élvezzék az ízeket”
Buday Péter
