Gondoljatok bele: 13-18 éves kor között rengeteg változás történik velük. Kicsit unalmas, de összeszedtük, mert így együtt látni nem semmi érzés.
- szőrösödnek, izzadnak, pattanásosak, kisebbrendűségi érzésük van, szemtelenek, bizonytalanok, kompenzálnak, unatkoznak, feszegetik a határokat, nem sportolnak, nem tanulnak…
- emellett szeretetre vágynak (még ha nem is mutatják, de ez ezer százalékig így van, higgyétek el)
- megértésre, hallgatásra és meghallgatásra
- iránymutatásra, de úgy, hogy azt észre se vegyék
- megint szeretetre
- poénkodásra, nem mindent véresen komolyan vevésre
És akkor itt van az, ami a legjobban érdekli a szülőket: a TANULÁS.
Mindegy, hogy nem sportol, unatkozik, kütyüzik, egy értelmes mondatot nem tud kinyögni, ha kérdezed valamiről, esze ágában sincs nyáron dolgozni, és tévézik orrba-szájba.
A lényeg, hogy TANULJON. És lehetőleg JÓL tanuljon. Mert mennyire JÓL tanult pár éve, akkor most MIÉRT NEM tanul?
Azért nem, mert a tanulás az életében csak egy dolog, amit éppen nem csinál, ami éppen nem érdekli.
Azért nem, mert amivel cseszegeti valaki (te), azt biztos, hogy nem fogja úgy csinálni, ahogy te szeretnéd. Hiába állsz felette, hogy tanuljon, hiába "zárod" be hétvégére, hogy tanuljon.
Azért nem, mert nem látja értelmét 15, 16, 17 évesen, hogy tanuljon, mert ahogy te is, ő is folyton a külvilágot szemlézi, hogy ki-mit ért el azzal, hogy széttanulta magát.
Azért nem, mert egy önálló döntése sincs az iskolával, a szabadidejével kapcsolatban, mert mindig ott vagy és rákoppintasz az orrára vagy elviszed autóval reggel a suliba, és még érte is mész.
Azért nem, mert megcsináltatod vele a feladatokat - odateszed elé a tollat is -, hogy jól sikerüljön a másnapi dolgozat.
Azért nem, mert semmi, de totál semmi felelőssége nincs semmiért.
Kedves parázó anyukák, akiknek NEM tanul a kamasz gyereke!
Az egyszerűség kedvéért vegyünk kétféle kamaszt: az egyik, aki mindig jó tanuló volt az általánosban, és most nem tanul. A másik, aki sosem volt jó tanuló, és most még annyit sem tanul, mint az általánosban, konkrétan majdnem bukásra áll.
Mindkét típusra érvényes: 15 éves kor felett az ő felelőssége, hogy tanul vagy nem tanul.
Ami különbség a kétféle típus között: aki jó képességű és most lusta, és nem érdekli a tanulás, azzal nem kell foglalkozni. De tényleg nem.
Nagy levegő, én-kommunikáció (amikor arról beszélsz, hogy TE mit gondolsz, és nem arról, hogy neki mit kellene tennie, gondolnia) és megbeszéled vele, hogy ez az ő élete, az ő tanulmányi időszaka, és mostantól nem szólsz bele, hogy tanul vagy nem tanul.
Minden egyszer JÓ tanuló volt kamasznak meg kellene buknia egy alkalommal valamilyen tárgyból, és akkor egy időre biztos, hogy beindulna. Vagy nem vennék fel elsőre valahova, ahova nagy mellénnyel odaállt, hogy neki biztos sikerülni fog. És nem.
Mindennél jobb lenne neki, ha 15-16 évesen kapna egy ilyen visszajelzést, mint huszonévesen, amikor nem vagy ott, amikor totál összeomlik, amikor pszichológushoz jár, amikor nem mer otthonról elindulni.
DE észrevettétek, hogy ezek a gyerekek sosem buknak meg?
Hogy ezek a gyerekek az utolsó percben mindig bejutnak egy jobb suliba? Hogy az utolsó pillanatban megírják, lefelelik, kibeszélik, még egyszer megírják, és megkapják a jobb jegyet?
Mi lenne, ha egyszer nem asszisztálnátok ehhez? Ha ez kizárólag az ő sikerük lenne? Szerinted ha megkapja a jegyet (miközben szétbüntetted, hogy tanuljon) azt ő a saját sikerének, projektjének gondolja? Nem. A tiednek. Mi lenne, ha nem lenne több "Kész a házid?" kérdésünk felé?
A másik típus: mi legyen azzal a kamasszal, aki tényleg nem volt sosem jó tanuló?
Bennük az a közös, hogy ők viszont tuti, hogy valami másban jók. Csak lehet, hogy kiirtottad belőle, mert ahelyett is tanulnia kellett. Nem kell mindenkinek jól tanulnia. Majd helyette jól rajzol vagy jól szerel, vagy sportol vagy bogarászik vagy falra mászik. Értitek?
Nem a gyerekkel van a BAJ, hanem velünk. Nekünk kellene megelégednünk azzal, ami van, és abból kihozni a legtöbbet úgy, hogy elfogadni: ez nem a mi életünk, ez az ő életük.
A mi életünk tele van szorongással, képmutatással, szenvedéssel, hibáztatással, becsapással, miért nem ezzel foglalkozunk?
Miért gondoljuk azt, hogy az anyának az a feladata, hogy élje a gyereke életét? Sokkal könnyebb minden nap rászólni, hogy tanuljon, mint egyszer hagyni, hogy nem tanul. Megélni csendben azt a kudarcot, hogy rossz jegyet hoz, hogy nem veszik fel, hogy mit szól hozzá a többi osztálytárs anyukája...
Sajnálom, hogy megint odajutott ez a cikk, hogy mi van velünk, parázó anyukákkal. Az alábbi idézetet javaslom kinyomtatni és kitenni a hűtőre a 'sovány voltam, kövér lettem, de lefogyok' fotónk mellé. Ha ezt elfogadjátok, a lapos has is meg fog jönni, ne aggódjatok!
Esterházy, a Szavak csodálatos életéből:
"Hát mért nem tetszik olyan életet élni, amelynek íve van?...
...és mért tetszik faksznizni az idővel is annyit, relatíve sokat?
Mért tetszik pszichoanalitikushoz járni, vagyis mért tetszik lábjegyzetelni a saját életét, mért tetszik álldigállni a saját élete mellett, mért nem tetszik átélni, mért csak reflektálni, reflektálni?
Mért nem tetszik elfeledkezni az életről, épp azáltal, hogy élni tetszik?
Mért tetszik folyton rohanni? Mért nem tetszik egy aranykorban élni?
Mért tetszik újra meg újra új életet kezdeni, mért nem tetszik tudomásul venni, hogy egy életünk van, mért nem tetszik tudni, hogy egy életem, egy halálom, mégis megpróbálom, mért nem tetszik...
Anyám pedig azt mondta, hogy tetszikezni pedig nem tetszikezik az ember, fiam. Mire én mélyen a szemébe néztem, bárhol a világban fölismerem ezt a kékes szürkét, mintha könny csillant volna, ez most hogy jön ide, és azt mondtam: Irgalom, édesanyám, Jaj, mama..."
