Amikor megszülettek a gyerekeim, evidens volt a számunkra, hogy a főétkezéseket együtt költjük el. Nem elvből – bár akkor még voltak elveink – hanem praktikusságból, a nagyobbik gyermek ugyanis nagyon nyugtalan baba volt, az első évét permanens ébrenlétben és sírással töltötte. Vagyis nem volt más választásunk, mint ebéd és vacsora közben is abajgatni, vagy azzal a gyomorgörcsös tudattal étkezni, hogy bent a szobában magából kifordulva sír a kicsi.
Ezért együtt ettünk a kezdetektől, persze a baba jó ideig csak jelen volt, eleinte kézben, aztán a hordozóban, majd az etetőszékben. Amikor már elkezdtük vele a hozzátáplálást, akkor igyekeztünk az ő napirendjét, evésidejét a miénkkel teljesen összehozni. Két gyerekkel is ugyanez a helyzet, amikor lehet, együtt eszünk, és szinte mindig együtt vacsorázunk. De egyáltalán nem állítom, hogy ez ideális volna. Sőt, a felnőttek étkezése szempontjából a legkevésbé sem az, mert még a vacsora közben ledolgozzuk a bevitt kalóriákat a folyamatos ugrálással, hiszen persze, hogy ma a halacskás pohár kell és nem a cicás, meg a katicás kanál, és a játékbaba is éhes, kéne neki is tányér, hol a szalvéta, hol az előke. És ha épp mind az asztalnál vagyunk és mindenkinek tele van a tányérja, tehát minden okunk meglenne arra, hogy nyugodtan együnk, akkor tuti, hogy kiborul valami, vagy eltörik, leesik, szétkenődik. Így megy ez, hozzá is lehet szokni, de időnként azért elábrándozom arról, hogy de jó lenne megtömni a gyerekeket 10 perc alatt anélkül, hogy bármi másra oda kéne figyelni, aztán, miután elaludtak, nagyon lassan és nagyon csenden megenni a felnőtt vacsoránkat.
Az egészségünk és a súlyunk megőrzése szempontjából viszont nemcsak az étkezés közbeni ugrálás miatt előnyös az együtt evés, hanem azért is, mert egyébként, ha nyugodtan ülhetnénk a fenekünkön, biztos, hogy sokkal többet ennénk, nem mellesleg sokkal később is. Szóval hálás köszönet, kedves gyerekek.
Azt vettem észre, hogy a nyugodt, csendes étkezésről nem csak én ábrándozom szülőtársaim közül. Sőt, van akiknél ez bevett gyakorlat: egy kis tejberizs, tejbegríz vagy melegszendvics kora este a gyerekeknek, aztán apa és anya pedig esznek ketten, amikor már nyugi van. Főként külföldi ismerőseinknél megy ez így. Nekem elsőre nagyon furcsa volt, hiszen az étkezés mégiscsak valamiféle alkalom, családi esemény, aminek érdemes megadni a módját. Ez talán igaz is, ha a kicsik már elmúltak mondjuk tíz évesek, ki tudják szolgálni magukat, tudnak teljesen önállóan étkezni. Az ezt megelőző, több évig tartó időszakban viszont teljesen indokolatlan tűnik, hogy mindannyian egyszerre lakjunk jól.
Azt az egy apróságot leszámítva, hogy ha kisgyermekkorban nem ülünk le együtt az asztalhoz, akkor ugyan mi okunk volna ezt később megtenni? Illetve mikor jön el az a kor, amikortól azt mondja a szülő, hogy jól van, most már együtt eszem a gyerekekkel? Nálunk ez még a jövő zenéje, de kíváncsi volnék, hogy másoknál ez hogyan zajlik/zajlott? Ti együtt vacsoráztok, ebédeltek a csemetékkel?
