Elöljáróban el kell mondanom, hogy nem vagyok egy hegymászó típus. Nem arról van szó, hogy nem szeretnék, csak valahogy az élet ezeket a lapokat osztotta. Ha túra van kilátásban, és még időm is van, akkor nagyon szívesen zergéskedek, de profinak távolról sem mondanám magam, és tulajdonképpen kevesebb időt töltök ezzel a remek sporttal, mint amennyit szeretnék.
Ezért örültem nagyon a nyáron, mikor G. unokatestvérem felhívott, hogy van lesz egy gyors hétvégi túra Ausztriába - nem nagy kaland, szombat hajnalban kiugrunk, felszaladunk a Baranschützklammra, este megalszunk valami olcsó helyen, másnap megnézzük a Hochschwabot, vasárnap este 9-re itthon is vagyunk. A csapatból senki sem profi úgyhogy nem lesz gond, menjek nyugodtan. Én szép nyugodtan vettem túrabakancsot, csomagoltam szendvicset, és még akkor sem ijedtem meg nagyon, mikor kiderült, a "senki nem profi" azt jelenti, hogy a Mont Blanc-nak a társaság egyik tagja sem kísérelte meg meghódítani.
Azt kell mondjam, az első nap kifejezetten büszke voltam magamra, sőt, a 900 méteres szintkülönbséget annyira jól teljesítettem, hogy komolyan elgondolkoztam rajta, előző életemben nem serpa voltam-e. Bár vallomásos jelleggel azt is hozzá kell tennem, a túra utolsó fél órájában már éreztem, ahogy a hisztiméter növekszik a szervezetemben - hát ennek a hegynek már sosem érünk az aljára? Korai de kiadós vacsora után aztán elfoglaltuk a fejenként 12 euróba fájó, konténerből átalakított ifjúsági szállásunkat, amely, miután mind a 12-en befeküdtünk az ágyunkba, egy gimis osztálykirándulás hangulatát idézte - kivéve, hogy nem járt sunyiban körbe a vodkásüveg - és pillanatokon belül el is aludtunk, tudván, hogy holnap egy még ennél is kimerítőbb nap vár ránk.
Nos, a másnap úgy kezdődött, hogy már az a két méteres szintkülönbség, ami az emeletes ágyamat a padlótól elválasztotta is a születésem fájdalmát hozta vissza. Szerencsére a társaság többi része is hasonló állapotban köszöntötte a napot, mert az aznapi 1100 méteres, betervezett szintkülönbség 200 méterrel való lecsökkentéséhez mindenki igénybe kívánta venni a nyáron is üzemelő síliftet. Az első fél órás, 45 fokos erdei terepen, sziklák között való szlalomozás után már épp kezdtem volna elkapni a nap ritmusát, mikor rájöttem, hogy az aznapi szendvicsadagomat okosan a kocsi hátsó ülésén hagytam - úgyhogy nincs nagyon kajám. Persze kaptam banánt meg müzliszeletet, de azért vártam már, hogy felérjünk a hegy tetejére. Ami - bár úgy tűnt, már nincs is olyan messze, csak nem akart hozzánk közelebb kerülni. Közben szerencsére az idő is elromlott, esni kezdett, az én "esőkabátom" tíz perc alatt átázott, meleg ruhám meg persze egyáltalán nem volt. Tudom, épeszű ember nem megy 2000 méter felé 1 pulcsival meg cicanacival felszerelve, de könyörgöm, itthon 45 fok volt, fizikai képtelenségnek tűnt, hogy Pesttől 200 km-re meg 15. Mindegy. Lényeg a lényeg, mire végre felértünk a csúcsra, már akkor sem érdekelt volna a kilátás, ha nem egy óriási tejfölfelhőben ül a hegy.
A menedékház viszont annál jobban érdekelt - meleg volt, szárazság, és ételszag. Az éhenkórászok rutinjával csak azt néztem, hogy ki előtt van a legnagyobb adag kaja - hogy tudja, mit kell rendelni. Így esett a választásom erre a sajtos galuskára, ami még szalonnával és sült hagymával is meg volt turbózva, forró volt, krémes, és kiadós. Egy szóval: életmentő. Ha nem kaptam volna meg 5 percen belül, lehet, most nem ülnék itt nektek írva, az tuti.
A történtek ellenére nem ment el a kedvem a hegymászástól, sőt! Csak legközelebb okosabban pakolok, és nem hagyom a kajámat a kocsiban. Ha ti elfogadtok egy tanácsot, akkor nem vártok az elkészítésével addig, amíg 2000 méter felett menti meg az életeteket - egy szimpla szerda estén is nagyon jól tud esni!
