Szani 15 évesen került állami gondoskodásba. Korábban, legidősebb testvérként ő látta el az édesanya szerepét a családban. A szülők alkoholbetegek, albérletről albérletre költöztek, néha gyerekotthonban laktak, néha a szülőkkel. Végül a tini lánynak elege lett a vándorlásból, és ő kérte, hogy állami gondoskodásba kerüljön az egyik SOS Gyermekfaluba, ahol azoknak a gyerekeknek adnak otthont, akikről nem tudnak gondoskodni a szüleik. „Az SOS-ben azért volt jobb, mert háttérnyugalmat éreztem. Tudtad, hogy ide hazajöhetsz, hogy ide mindig hazajöhetsz, hogy ez már nem bizonytalan” – mondja a lány.
Szaninak sok idő kellett, hogy megtanulta, nem neki kell gondoskodnia testvéreiről, rábízhatja magát a nevelőanyjára, Marikára, és újra gyerek lehet. Szülei havonta egyszer látogatták, többször részegen mentek kapcsolattartásra. A fiatal lány úgy érezte, nincs miről beszélniük. „Jobb lett volna, ha fontosabb vagyok nekik, mint az alkohol” – mondja Szani, aki hiányolja, hogy a legnehezebb pillanatokban sem álltak mellette. Most az SOS Ifjúsági Házában él. Szobája fala tele van biztatásokkal, amiket magának írt, hogy legyen miért felkelnie, ha azt gondolja, épp semminek nincs értelme. A szegedi klinikán dolgozik ápolóként, mellette főiskolára jár. Mindene az egészségügy, az ápolás. Hajnalban kel, munka után és hétvégente tanul. És tele van reménnyel, akárcsak a többi SOS gyerek.
