Vendéget fogadni nagyon jó dolog. A műfajnak vannak különböző változatai: a megelőző két napot konyhában töltős hatfogásos vacsorától kezdve a kibontunk egy üveg bort és adunk mellé valami rágcsát összejövetelekig terjed. Én részemről egyiket sem nagyon szeretem. Húsz éves már elmúltam, hogy a második opcióra voksoljak, az elsővel meg az van, hogy mire minden elkészül, addigra annyira kifáradok, hogy pont a barátaimra nem tudok koncentrálni. És a vendégség is olyan kicsiben, mint egy esküvő: ha a vendéglátó nem érzi jól magát, akkor költhet rá akármennyi pénzt, készülhet rá bármilyen hosszú ideig, a végeredményen csak a feszengés, az idegeskedés látszik, így nem lesz belőle jó emlék.
Ezért szeretem nagyon az arany középutat, ami a nyári meleg és az áthívott barátok vagy családtagok találkozásakor a vendégváró falatok irányába mutat. A vendégváró falat amúgy is egy nagyon izgalmas téma. Én a mai napig nem tudom megállni, hogy az aluljárókban vagy a Postán ne vegyem le a polcról azokat az olcsó kis füzeteket, amik harminc évvel ezelőtti receptekkel vannak tele. Nem inspirációként persze, inkább gasztrotörténeti szempontból nézem őket. Ha számomra kedves embereket hívok át magamhoz - és az ellenségeimet ritkán invitálom - , akkor valami könnyed, nem túlságosan bonyolult, mégsem hétköznapi étellel szeretek készülni, hogy a vendégek érezzék a törődést. Véleményem szerint ugyanis a túl hosszú rákészülés és a vendégeink degeszre tömése egy ósdi és roppant bosszantó szokás, inkább választok valami különleges, de hamar elkészíthető ételt. Ahogy az olaszok teszik: nem fakszniznak, csak jót főznek, gyorsan, kevés, de jó minőségű hozzávalóból. Mert az ugye evidens, hogy egy egyszerű, de nagyszerű étel csak jó hozzávalókból készülhet. Most három olyan receptet hoztam, amelyek megfelelnek ennek a kategóriának.
A tapenad-os sajttekercsekbe saját kezűleg készítettem a feketeolajbogyó-krémet, majd egyesével csavartam bele a szupervékonyra vágott Leerdammer sajtszeletekbe. Az ötletet egyébként innen merítettem - a szokásosnál jóval vékonyabbra vágott sajt tökéletesen alkalmas arra, hogy elegáns kis tekercsek szülessenek belőlük. Mikor elkészültek, nem bírtam magammal, muszáj volt rájuk egy csinos kis zöld masnit is kötni, amihez a friss snidling pompás választás volt. A tetejére ültetett magozott olajbogyó akár el is hagyható, de szerintem így még csinosabbak lettek.
A Reuben egy nagy New York-i klasszikus, és örök kedvenc - rengeteg pastrami két szelet rozskenyér között, olvadós sajttal, roppanós savanyú káposztával és pikáns orosz dresszinggel. Egyszerűen nem lehet megunni! Viszont nem a legpraktikusabb vendégváró falat: egyrészt egyesével kell sütögetni, de akkor megint csak a konyhába szorulunk, és még a töltelék is kiesik belőle minden irányból. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy megreformálom a nehéz téli estékhez kitűnően passzoló szendvicset: egy szóval nyáriasítom. Így elmaradt a sütögetés és a kenyérszeletek száma is a felére csökkent. Döbbenetesen finom volt így is: a sózott, pácolt marhaszegy és a karakteres Leerdammer sajt hidegen is jóban lett a jelzés értékű savanyúkáposztával, illetve a házi orosz dresszinggel.
A sajttal, kesudióval és mákos öntettel készített salátával a bikiniszezontól rettegő barátnőkre gondoltam elsősorban. A háromféle salátalevélből összeállított alapot Leerdammer sajtszalagokkal és száraz serpenyőben illatosra pirított kesudiódarabokkal cifráztam, majd nyakon öntöttem egy alap olívaolaj alapú salátaöntettel, amiben az extra csavar a mák volt.
A lényeg: ha vendéget vártok, különösen ilyen melegben, akkor ne zárkózzatok be a konyhába órákra, hiszen a vendégek rátok kíváncsiak, nem egy hullafáradt szakácsnőre. Bőven elég, ha jó alapanyagokból, kreatívan készültök - és mindenki elégedett lesz!
