Kiskoromban rettenetes evő voltam, nem is értem, Anyám hogy bírta végigcsinálni a gyerekkoromat. Szinte kizárólag szénhidrátot voltam hajlandó enni, tésztát, kalácsot, péksütit. Az egyetlen étel, amit bármikor, viszonylag nagy mennyiségben is hajlandó voltam betermelni, az a sült krumpli volt. Szüleim egyetlen komoly pedagógiai vitája is eme étel körül fogott, apám a bajsza alatt morogta, hogy az olajban sütés hizlal, és nem egészséges, anyám a krumplis tállal az ölében közölte, hogy igen, de mást nem eszik meg, éhen hal itt nekem, mire jött is a replika: nem fog éhen halni, és ha elég éhes lenne, a főzeléket is megenné. A vitának akkor lett vége, mikor felnőttem, és magamtól mondtam le a olajban sütött krumpli mámorosan finom, bűnös élvezetéről. A gyerekkorom meghatározó ízét jelentő, anyu sütötte krumplihoz hasonló élvezetben azóta csak ritkán van részem, leginkább csak akkor, ha a belga konyhához van szerencsém.
A belga konyha egy roppant érdekes fúzió: a zsebkendőnyi országban egyszerre van jelen a francia kultúra vallonokon, és a holland a flamandokon keresztül. A konyhát a franciák gurmésága mellett a német kultúrára jellemző mennyiség szeretete teszi pikánssá - jó ételeket esznek, és sokat. Az egyszerűség jegyében pedig olyan szimpla, anno parasztkajának számító ételeket visznek tökélyre, mint a sült krumpli.
Általában elmondható, hogy Európa északi országai nem törekedtek egy-egy új alapanyagból kihozni a legtöbb lehetséges ételt, befogadták, elkészítették két módon, és aztán úgy hagyták. A burgonya a XVII. század első évében került Belgiumba, ahol az apátságok kertészetéből viszonylag gyorsan bekerült az emberek mindennapos étkezésébe, köszönhetően a terület megfelelő éghajlati és talajviszonyainak. Az első sült krumplit valószínűleg a század végén készültek. A sült krumpli eredendően a szegények étele volt. Főként a vallonok lakta területeken, a Maas folyó mentén élők készítették gyakran. A mindennapi étkezés része volt a folyóból kihalászott apró halak zsírban való sütése - ha az időjárás, vagy bármi más miatt a fogás rossznak bizonyult, a halacskák méretének megfelelő krumpliszeleteket sütöttek ki ugyanolyan módszerrel forró zsírban.
A sült krumpli ma már Belgium egyik büszkesége - a vastagra vágott szeleteket kétszer sütik át, először puhára, majd hűtés után roppanósra, a legjobb helyeken pedig még mindig marhazsírban készül. Rengeteg különböző szószt kínálnak hozzá, a sima majonéztől kezdve a paprikapürés majonézen - alias andalúz szószon - át a tartárig, és még sorolhatnám.
De hogy mi az, ami a legjobban illik hozzá? Hát természetesen Belgium másik nagy kedvence, a kagyló. A belga tengerparton tonnaszámra halászott kagyló az egész országban népszerű - a legegyszerűbb recept szerint csak a saját levükben pácolják őket, de készül fehérborral, tejszínnel, gombával, vajjal, paradicsomosan, curryvel, fűszeresen, hidegen és melegen is. Bármilyen furcsának hangozhat is elsőre, a kagyló és a sült krumpli tökéletesen mennek egymáshoz. Két igazi kézzel-lábbal ehető fogás, amelyek csak kiemelik egymás ízét.
A belgáknak nem kell evőeszköz a kagylóhoz, csak kihörpintik a húst a héjból, ha pedig kicsit ragadna, egy másik kagylóhéjjal segítenek rá, sőt a kagyló levének - legyen az fehérboros vagy fűszeres - a kikanalazásához is jó szolgálatot nyújt. És hogy tényleg ne kelljen evőeszközt mosogatni, leggyakrabban a krumplit is két kagylóhéjjal csippentik fel. Mindezekhez természetesen kötelező valamilyen belga sör - mivel vagy százfélét készítenek az országban, bőven van miből választani. Ha kedvet kaptatok volna, hoztam két receptet, próbáljátok ki bátran. Igaz, hogy a sült krumpli illata kívánatlanul is belengi majd a lakást, de legalább az evőeszközöket nem kell mosogatni!
