Kisgyerekkel minden másképp zajlik, mint nélküle. Pláne, ha több is van. Egy átlagosnak tekinthető 10 perces buszút is rejtegethet váratlan meglepetéseket, hát még egy több órás utazás. Most a tömegközlekedésről nem is ejtenék szót, az egészen más műfaj egészen más buktatókkal. Az autózás kicsikkel sok szempontból a legkényelmesebb utazási forma. Nincs előtte az a pánikhangulat, hogy biztosan le fogjuk késni a járatot, szükség esetén bármikor megállhatunk, és nyugodtan viselkedhetünk teljesen szalonképtelenül. De még így is nagyon sok szempontot kell figyelembe vennünk egy hosszabb utazás előtt.
Pisilni kell!
Ott van például az a tétel, miszerint a gyereknek biztosan akkor kell majd azonnal pisilni/kakilni, amikor a legkevésbé van lehetőségünk félreállni. Például szakadó esőben az autópályán, amikor a kisebbik épp elaludt, és a motorzaj megszűnésére azonnal felkel. Ez ellen az egyetlen védekezési lehetőségünk szülőként az, ha minden optimálisabb helyzetben feltesszük a kérdést, hogy nem kell-e megállni. Ebből persze egy idő után az lesz, hogy a gyerekek folyton meg akarnak majd állni, mert addig sem kell a kocsiban lenni. Szóval igazából szerintem ez sem megoldás. De legalább ne húzzunk patent nélküli body-t vagy fürdőruhát ilyenkor a kicsikre, mert az tényleg saját életünk megnehezítésének a csúcsa.
Unatkozom!
Tapasztalatom szerint a gyerekek 2 perc alatt képesek elunni bármit, még azt is, amire előtte napokig vártak. Ha meg egy teljesen kiszámíthatónak tűnő, hosszú autózásról van szó, akkor még az előtt elhangzik a „Mikor érünk már oda?!” kérdés, mielőtt kifordulnánk az utcából. És ezután még legalább 325-ször. Készüljünk fel a gyerekek unalmára.
- Vigyünk könyvet, Rubik kockát, gémkapcsokat, atom-tengeralattjáró modellt, bármit, amivel két percet átvészelhetünk a fent említett kérdés nélkül.
- Készítsünk be valamilyen eszközt, ami képes mesét lejátszani. Nálunk ez a végső megoldás, mert a két gyerek biztosan összeveszik azon, hogy mit nézzenek, kinek a kezéből, milyen hangerővel.
- Hallgassunk zenét! A kocsi a legjobb terep arra, hogy kicsit megszabaduljunk Gryllus Vilmostól. A szülő ül elöl, ő a CD-lejátszó teljhatalmú ura. A gyerekek úgy vannak összerakva, hogy nagy eséllyel lelkesednek azért, amit a szüleik szeretnek. Ismerek olyan 6 évest, aki elvetemült KISS-rajongó, csak mert a kocsiban azt kénytelen hallgatni. Nincs is ennél jobb lehetőség az ízlésformálásra.
- Ismerkedjünk környezetünkkel! A kicsit nagyobb lurkóknál az „Ott vagyunk már?” kérdést időnként felváltja a „Hol vagyunk?”. Ilyenkor lehet mesélni arról, hogy ez itt éppen Bugyi, és még át kell mennünk Kocsolán és Tápiószecsőn, hogy megérkezzünk. Persze, ha valós sorrendben mondjuk a településneveket, akkor sokkal hasznosabb tudásra fognak szert tenni.
- Nézzünk ki az ablakon. Nálunk az egyik legtutibb figyelemelterelő hadművelet az, hogy víztornyokat kell felfedezni a tájon. Sőt, hidroglóbuszokat. Aki többet vesz észre, az nyer. Dugóban pedig játszhatunk a körülöttünk lévő autók rendszámával.
Éhes vagyok!
Nálunk az ilyen nagy utazásokra több napi élelem és innivaló van előre betárazva. Egyrészt sosem lehet tudni, másrészt és sokkal inkább pedig, amíg a gyerekek tömik a fejüket, addig sem tudják feltenni azt a bizonyos kérdést.
Hogy milyen ételt érdemes a kocsiban majszolni? Semmiképp se maszatolódjon, tehát csoki, joghurt, nutella kizárva. Egyébként szerintem tényleg bármi jöhet, amit a félrenyelés veszélye nélkül hátraadhatunk a gyerekeknek - levehető-mosható huzatú gyerekülések előnyben. Minden körültekintésünk és rendszeres porszívózásunk ellenére is biztos, hogy az ülések párnái közé annyi elszórt ételmaradék és morzsa szorul, hogy akár azzal is nekivághatnánk egy ilyen hosszú útnak.
