Ha találós kérdést tennénk fel róla, az így hangzana: francia ősökkel büszkélkedhet, kis kitérőt tett a német tartományokba, mégis igazi magyar, karácsonyi különlegességként tartják számon, mi az? A válasz: szaloncukor.
Sehol a világon nem díszítik fel ugyanis a karácsonyfát szaloncukorral, csakis Magyarországon. Az őse valóban francia, a fondant, ami már a 14. században ismert volt, és pár száz évvel később egy francia cukrász terjesztette el német területen, onnan pedig hozzánk a betelepülő németekkel érkezett. Valószínű, hogy nevét is a reformkor idején a polgári lakásokban divatossá vált fogadószobáról, vagyis a szalonról kapta, ahol felállították a fenyőfát, amire aztán házilag főzött fondant került. Jókai Mór még – a német cukor szó alapján – szalonczukkedlinek nevezte. A nyúlós, meleg cukormasszát ízesítették lekvárral, aszalt gyümölcsökkel, kakaóporral, majd vágták, formázták, színes papírba csomagolták.
Receptkönyvben először a híres cukrász, Dobos C. József említi 1881-ben. Aztán neves cukrászdák is készítették (osztrák területen is ismerték a Monarchia idején, de ott nem vált az ünnepi hagyomány részévé), a 20. század pedig már a szaloncukor-dömping ideje. A század első felében még senki nem félt az édességtől, a fölös kilóktól, sőt a szaloncukor annyira szimbolikus jelentőségűvé vált, hogy a háborúk idején száradt kenyérdarabkákat csomagoltak be a kisimított, már használt sztaniolokba, hogy legalább az illúzióját megadják az ünnepnek.
Sokáig csak a konzumszalont lehetett vásárolni, majd megjelent a krémszalon – manapság pedig már elképesztő az íz-, ár- és fajtakínálat. És szerencsére – az otthoni gasztronómia rangjának emelkedése miatt – többen ismét megpróbálkoznak a házi szaloncukor-készítéssel. Lehet, hogy az otthoni nem lesz olyan omlós és sokáig puha, mint a gyári, de legalább tudjuk, mit nassolunk az ünnepek alatt…
