Félgőzzel tombol a május. A Balaton-felvidék apró völgyei alul még a március hűvösét őrzik, nehezen engednek fel, mintha ezzel emlékeztetnék a környékbeli lakosságot arra, hogy a nyár nem garantált. De én nem vagyok környéki lakos, a garanciák intézményében pedig vallásos buzgalommal hiszek – mégiscsak városi volnék, az épített környezet gyermeke, akinek, ha egyszer valamit megígértek, annak bizony úgy kell lennie. Természetellenesen a tavaszt is a naptárlapok fordításától számolom, így hát az ötödik oldalra érve jogosan várom a következőket: napfényes húsz fokot, langyos orgonák illatát, szélcsendes tücsök- és pacsirtaszót, a felhőtlen nyár minél hamarabbi ígéretét.
Az persze részletkérdés, hogy itt a megszokott több tonna beton, aszfalt és fém helyett a természet kozmetikázatlan, lágynak még csak-csak, de enyhének cseppet sem mondható öle fogad. Hősugárzó tömbházak sehol, fotoszintézis, helló.
Ebből is látszik, hogy mi ott, a Duna két partján mennyire felgyorsítottuk saját magunk körül az életet. Persze mielőtt valaki meggyanúsítana, hogy magammal rántom őt is az önsajnálatomba, inkább úgy mondom: felgyorsítottam az életemet, és nem találom a távirányítón a sebesség-beállításokat. Ami egy darabig funkcionálisnak, sőt, hatékonynak tűnt, mára zavaros, kába, figyelmetlen, egészségtelenül effektív lett, cselekvéseim önmagukért történnek, hatályuk azonnali, csakúgy, mint megsemmisülésük – olyan lettem, mint a május: félgőzzel tombolok.
Éppen ezért különösen vártam-vágytam ezt a balatoni utat – az előző pár év májusainak egy hetét mindig itt töltöttem a nyaralónkban, távoltartási végzést szereztem a teendőim nagy része és a szociális élet nyüzsgése ellen, meditatív magányomba vontam vissza magam, zaj-, fény- és impulzusszűrőt szereltem az érzékeimre.
Idén egymagamban, de nem egyedül jöttem: egy céllal és egy könyvvel érkeztem, szerencsére mindkettő elfért a bőröndömben, bár az előbbi igen sok helyet foglal – a gondolataimban legalábbis mindenképpen. A cél: az evéssel ápolt kapcsolatom helyreállítása. A könyv: Dragomán György Adjuk meg a módját! című kötete.
Míg az evés élvezetvesztése mindenki számára súlyos tünet lehet, egy gasztroújságíró életén különösen mély sebet ejt a probléma: mivel az íráshoz szükséges inspirációm nagy része az általam elkészített és elfogyasztott ételekből táplálkozik, nemcsak az emésztőrendszerem, hanem az egész alkotói világom épsége kerül veszélybe akkor, ha nem hagyok elég időt a főzés és az evés át- és megélésére. Márpedig épp ez történt velem az elmúlt időszakban: rohanva összedobott, hidegen, képernyők előtt dobozokból sebtében belapátolt, hűtőajtóban állva, mohón felmarkolt étkezésutánzatokkal telt meg az életem, és ezzel együtt úgy éreztem, hogy a szavaim, mondataim, cikktémáim is satnyulni, elapadni kezdenek.
Az ok? Nos, kenhetnék mindent a felgyorsult, figyelemzavaros, hétmásodperces világra, de saját magamat áltatnám azzal, ha egy ilyen közhelyes válasszal megpróbálnám beérni. Itt nem egyszerűen rohanásról van szó, hanem egy sokkal mélyebb és ijesztőbb mohóságról, egy félelemről, amelynek gyökerei valahol a 2020-as évben indulnak. Igen, a világ kollektív traumájából én is elhoztam egy szelettel. Rövidre fogva legyen elég annyi, hogy egy év munkanélküliség nem tesz semmi jót az ember étkezési szokásaival – olyannyira nem, hogy minden, amiről azt hittem, hogy az életem újraindításával rég magam mögött hagytam, árnyékként tovább követett ’21-be, majd ’2-be és ’3-ba is, alattomosan alakítva és belülről rohasztva a számomra kedves szükségletet és szenvedélyt: az evést.
A traumákra javallott terápiával válaszolni, nekem jelen esetben pedig kétfélére is sürgős szükségem volt: irodalmi és gasztronómiai kezelésre egyaránt. S ahogy a szerencse hozta, épp ekkoriban került a kezembe egy olyan olvasmány, ami egyszerre mindkét panaszomat orvosolni tudta.
Akinek volt már szerencséje Dragomán György két legújabb könyvéhez, az tudhatja, hogy ezekből egy-egy kis fejezet elolvasása stimulánsként hat az étvágyra. Egészen pontosan az étel vágyát fűti, szinte imádattá hevíti, mindezt úgy, hogy az ember kezében tányér helyett könyvet tart. Megváltásom elérkezett.
S mit éreztem akkor, amikor a bevezető fejezeteket olvasva ismerős helyzetekbe botlott a szemem? Sorsközösséget, a kanyarban sodródás végét jelző bukkanók felrázó erejét, megkönnyebbülést, hogy talán létezhetnek megoldások, gyógymódok a kondíciómra. Ízlelésgyakorlatok. Az evés megélését és annak élményét elmélyíteni célzó, apró kóstolások, amelyek egyszerű alapanyagokkal és ételekkel, mondhatni a kályháig visszamenve próbálják új alapokra – pontosabban a régi, normális állapotba – helyezni az étkezéssel ápolt, törékeny kapcsolatunkat. Ezeket hoztam magammal idén májusban a Balatonhoz, hogy a mindennapok fősodrán kívül kerülve, végre nyugodt körülmények között láthassak neki segítségükkel a gyári beállítások visszaállításának.
Attenborough almája
Az első gyakorlat középpontjában egy alma áll, illetve a felező ízlelésnek nevezett eljárás. A gyümölcs ismételt megfelezésével egyre kisebb darabokat kell egyszerre megenni, míg nem marad más, csupán egy leheletnyi foszlány.
Minden az alma felével kezdődik. A mohóság megtestesül, próbálom a túl nagy darabot a számba erőltetni, erőteljes rágásokkal szabadítanám magam a fulladásközeli élménytől. Az alma textúrájára még csak-csak, de az ízére koncentrálni szinte alig tudok: mindent betölt az ösztön, hogy a hatalmas porciót minél gyorsabban elindítsam a gyomrom irányába. Aztán végre eltűnt az utolsó morzsa is, vágok, harapok: jöhet a negyed. A normál méretű gyümölcs felér egy fellélegzéssel, már nem akarok megfulladni, állkapcsaimat kínos lelassulásra kényszerítem, próbálok a zamatra figyelni. Persze az iménti epizód még élénk, és csak valahol a tizenhatod rész alma rágása után halványul el annyira, hogy teljesen át tudjam magam adni a gyümölcsevés hétköznapi élvezetének.
A kés szakadatlan csak szabdal, a rágások rövidebb és rövidebb ideig tartanak, aztán furcsamód arra leszek figyelmes, hogy az egyre kisebb darabok egyre erőteljesebb almaízt hagynak a számban. Mikor már a józan ész határait rég túllépett méreteket vagdosom – akkora szemcsék kerülnek a pengére, amelyeket általában a fogaim közül szoktam kikotorászni – , minden figyelmem arra összpontosul, hogy még ezt is, na, még ezt a darabot is ugyanúgy megrágjam, mint a kezdő felet. A fordított arányok játéka ez: a legtöbb figyelmet a legapróbb részecskék kapják, és ugyanott élvezetileg is azok adják a legnagyobb élményt – az utolsó lehetséges falatokból is kifacsarom az összes létező örömöt, aromát, jóllakást.
Egy nagyon lassú vajas kenyér
Ritkán eszem vajas kenyeret, ezért hajlamos vagyok elfelejteni, hogy mennyi élvezetet okozhat egy igazán isteni szelet kenyér egy igazán jó minőségű vajjal. Még ritkábban találom magam olyan helyzetekben, ahol több mint tíz percig tart egy ilyen egyszerű uzsonna – és talán ez jelenti a fő problémát.
Ha képes vagyok megtanulni, hogyan kell időt szánni a legalapvetőbb csemegék egyikének összeállítására és elfogyasztására, talán menni fog ugyanez „rendes” ételekkel is.
Éppen ezért lelassulok. Az izmaim és ízületeim nem értik, mi történik: az amúgy takaréklángon fortyogó remegésük intenzívebb lesz, saját magam ellen kell dolgoznom, hogy ne siessek, hogy a kés tényleg a lehető legtöbb idő alatt érjen el a kenyértől a vajig, majd vissza, oda-vissza-oda-vissza… Mindeközben nem tudok másra gondolni, csak a kenyérbél puhaságára és a héj ellenálló roppanására, a vaj szinte édes zsírosságára és a sószemcsékre, ahogy örömködve táncolnak majd a nyelvemen.
De a kenyér még csak nem jön, még mindig készül, a vajréteg még nem tökéletes, még a só sem került rá, aztán hátravan a több fényévnyi utazás a vágódeszkáról egészen a fogaim közé. Megőrülök. És mégis, a rengeteg vágy és izgalom között ott bújik a tény, hogy rég nem volt ennyire intenzív evésélményem. Hogy egyetlen falat nélkül kerültem olyan eksztázisba, amelyet soha nem tudna utolérni egy rohanva behabzsolt, tökéletesre főzött, különlegesen tálalt, komplex főétel.
Egy alma és egy vajas kenyér. Ha most otthon lennék, és éppen betömtem volna pár tennivaló közt ezt a két „jelentéktelen” ételt, továbbra is éhesnek érezném magam. Feltépném a hűtőt, feltúrnám a kamrát, és ami csak a kezem ügyébe kerülne, minél gyorsabban felporszívóznám az energiaszerzés és a hatékonyság kártékony kettősének nevében. Most azonban tele vagyok: izgalommal, érzésekkel, reménnyel, a tényleges ízlelés eufóriájával. Hogy ez így fog-e maradni később is? Magammal vihetek ezekből a megélésekből bármit, vissza a városba, vissza a tumultusba, a káoszba? Remélem. A bőröndömben felszabadult némi hely. Pont egy almányi. Talán oda majd bepakolhatok…
A cikk megírása alatt kapcsolatba léptem Dragomán Györggyel, így a történetet az ő szavaival zárnám:
„Öröm volt olvasni, öröm volt látni, hogy ezek a gyakorlatok nemcsak nekem segítenek ízlelni és élni, remek írás, nem is tudok mit hozzátenni, csak azt, hogy nagyon köszönöm!”
Fotók és videók: Lakos Benedek
Ha tetszett ez a cikk, nézd meg legújabb videóinkat is, a legfrissebb tartalmainkért pedig lájkolj minket a Facebookon, és kövess az Instagramon, a Viberen, a TikTokon vagy a YouTube-on!
Irodalom és gasztronómia egyesül itt is:
- „Szekszárdon majdnem megvertek, mert elmeséltem, anyám hogy készíti a halászlevet” – Interjú Cserna-Szabó Andrással
- „A nagy zabálásokat megörökítő középkori szövegek pont ugyanolyanok, mint a pornó" – Étel és irodalom Nyáry Krisztiánnal
- „A kenyér a legfontosabb. Rituálisan szép dolog keresztet rajzolni az aljára" – megjelent Dragomán György első főzőskönyve
