Elindultál a WizzAir futóversenyén, ami a második ilyen alkalom volt az életedben, viszont először futottál 10 km-es távot. Akár a verseny hangulatában, akár benned megváltozott valami a két futás között eltelt időben, és mi az, ami most is ugyanolyan volt?
Az első verseny nagyon családias volt, kevesen indultunk, én pedig nagyon izgultam amiatt, hogy egyáltalán meg tudom-e csinálni. A végén persze jött egyfajta euforikus boldogság, de a verseny előtti napokban többen felhívtak azzal, hogy ugye tudom, hogy nem baj, ha utolsó leszek? Tudom, hogy mind jót akartak, hogy le akarták venni a stresszt rólam, de nekem szó szerint eldurrant az agyam attól, hogy ezek szerint én arra vagyok predesztinálva, hogy utolsó legyek?! Jó, magamat én is valahova a sor végére számoltam, de akkor is. Végig az volt bennem, hogy csak nehogy én legyek az utolsó, hogy csak találjak valakit, akit le tudok előzni.
Ezek után milyen volt a célba érés?
Megölelt a férjem, és döbbent arccal állapította meg, hogy „Tök sokan jönnek mögötted!”. Mégis ez lett a verseny egyik legjobb pillanata, ahogy felismertem, hogy sikerült elérnem a masszív középmezőnyt. A WizzAir félmaraton ehhez képest nagyon nagy falat volt. Futottam már előtte is 10 km-es távokat, de amikor eldöntöttem, hogy szeretném ezt a versenyt megcsinálni, arra vágytam csak, hogy sikerüljön egyben lefutni. Kit érdekel az idő, a sebesség, csak lássam, hogy jutottam valahova ahhoz képest, hogy másfél évvel ezelőtt még kétszáz méter sem ment volna.
És mikor kezdtek el szaporodni az elvárásaid magaddal szemben?
Körülbelül a táv felénél. Azt éreztem, hogy ciki lesz, ha belesétálok, ciki lesz az is, ha nem úgy végzek, hogy még sokan jönnek utánam, egyre jobban belehergeltem magam abba, hogy nem is megy ez nekem olyan jól, nincs itt semmi keresnivalóm. Persze, hogy a végén belesétáltam. Amikor a verseny után jöttek a gratuláló telefonok, nem is tudtam mit kezdeni velük, inkább témát váltottam. Miért gratulálnak nekem? Hát egy lúzer vagyok.
Most hogy érzed?
Akkor kicsit elvesztettem a fókuszt, hogy miről is szól ez az egész, de most már látom. Most már tudom, hogy igenis örülni kell annak, hogy meg tudtam ezt csinálni, hogy sok embert motiváltam arra, hogy elkezdjenek mozogni. Mert a végső üzenet tényleg annyi, hogyha én meg tudtam csinálni, akkor bárkinek sikerülhet. Most már büszke vagyok rá, nagyon. Nem is annyira az eredményre, hanem arra, hogy akkor is mentem, amikor igazán nehezített volt a pálya. Több mint negyven olyan edzés volt, amire úgy indultam el, hogy már elmúlt este kilenc, már lefektettem a kislányomat, és a kanapéról kellett felállni, és felhúzni a futócipőt. Gondolj bele, mikor már az egész napodon túl vagy, elfáradtál, a gyerek is alszik, és épp le tudnál ülni sorozatot nézni…
Egyszer félig viccből azt mondtam a férjemnek, hogy kizárt, hogy én most felálljak innen, és elinduljak. Erre fogta magát, és feladta rám a cipőmet, felcsatolta az órámat, és elindított az aznapi edzésemre.
Ilyenkor egyébként hogy lehet a legjobban segíteni? A holtpontodon való átbillentéssel, vagy azzal, ha mondjuk egy-egy alkalommal rád hagyja, hogy persze, pihenj csak?
Ez mindig az én döntésem kell, hogy legyen. Az edzőmmel persze konzultáltam, annál is inkább, mert sajnálatos módon több hír is volt arról, hogy nyáron több futó, sportoló is életét vesztette, ami az én gondolataimba is bekúszott, mert én ezt az egészségem miatt kezdtem el csinálni. A félmaraton délben indult, ha akkor negyven fok lett volna, nem indulok el. Ebben megegyeztünk az edzőmmel, azt ugyanis nem szabad elfelejteni, hogy nem azért kezdtem bele ebbe az egészbe, mert több követőt szeretnék, vagy nagyobb népszerűségre vágyom, hanem saját magamért, az én egészségemért, és ez a prioritás, mindenek felett, mert a nap végén én kell legyek magamnak a legfontosabb.
A sportról, sporthoz fűződő viszonyodról épp olyan nyíltan beszélsz, mint arról, hogy szakember segítségével tetted helyre az evéshez fűződő kapcsolatodat, egyáltalán, hogy ez egy ügy volt az életedben. Az Instagram-oldaladon látszik az is, mikor futás után célba érsz, amikor kipattog a bőröd, egy sor olyan pillanat, amik messze nem tökéletesek, de nem azon a lecsiszolt, kiművelt módon tökéletlenek, ahogy azt a tartalomgyártóknál sokszor látni lehet.
Trend lett direkt rájátszani a tökéletlenségre, és az ilyen jellegű tartalmak nekem nem jönnek be annyira. Miért kell izzadságszagúvá tenni egy olyan jelenséget, ami igazából magától, ösztönösen jön az emberből? Hiszen mind tökéletlenek vagyunk.
Szerinted lenne lehetőség arra, hogy miközben kinek-kinek a saját testét, ahogy azt viseli, ahogy azzal bánik, meghagyjuk a magánügyének, általában a testről való beszédet közüggyé tegyük? Hogy lehessen beszélni a testet érintő szorongásokról, arról, hogy ki-mit szeret magán, és mi zavarja a külsejében, hogy a táplálkozási zavarokról leszedjük azt a szégyenkező mázt, ami még mindig rájuk tapad?
Nagyon nehéz lenne, mert aki ezt felvállalja, még mindig nagyon durva támadásokat kap érte. Kevesen hiszik el, de engem az ilyen beszólások már nem tudnak megérinteni. Azt mondják, hogy kövér vagyok. Igen, voltam kövér nagyon sokáig, most már szerintem nem vagyok az, csak egy kicsit, és én ezzel jól is vagyok így. De mást, valószínűleg, ez ennél jobban megviselne, és ez csak egy a számtalan támadási felület közül. Vegyünk egy nőt, aki megmutatja, hogy milyen szép a bőre. Azt fogják mondani, hogy biztos botoxoltat, hogy biztos a gazdag férje vesz neki drága krémeket, hogy túl hiú, mert csak ezzel foglalkozik, és így tovább. Aki viszont megmutatja, hogy nem tökéletes a bőre, hogy ráncosodik, megereszkedett, kipattogott, azzal meg az lesz a baj, hogy igénytelen. Még mindig nem nyerhetnek a nők ezen a téren, ezért nem is hibáztatom azt, aki úgy van vele, hogy francba az egésszel. Azt viszont nem tudom megérteni, ha valaki mást kommunikál kifelé, mint ahogy valójában él.
Egyre többen használnak például fogyasztóinjekciókat, amivel lehet egyetérteni meg vitatkozni is, csak ha valaki él vele, és nagyon sok ilyen ismert nőről tudok, akkor ne mondja azt, hogy az alakját a fehérjepornak, a mindfulnessnek, a citromos víznek, a jógának meg az akaraterőnek köszönheti.
Mert, ha ezt mondja, akkor hazudik annak a sokezer nőnek, akik őt követik, és akik ezután megveszik a fehérjeport, meg megisszák a citromos vizet, jógáznak, és szenvednek a kudarctól, mert nem jött a látványos eredmény.
Egy interjúdban használtad a jó értelemben vett body positvity – szófordulatot. Milyen a jó értelemben vett testpozitivitás, vagy még inkább, milyen az, amire te nem szívesen hivatkoznál?
Az utóbbi számomra azt jelenti, hogy piedesztálra emeljük, ha valaki azt mondja magáról, hogy nem érdekel, mi lesz velem tíz év múlva, én ma akkor is boldogan vagyok 200 kg. Ezt nem kell ünnepelni, de nem szabad érte bántani sem. Követendő példa lenne? Nem, egyáltalán nem gondolom, de attól még nem érdemli meg, hogy belerúgjanak. Van, aki rövidhajú akar lenni, más meg hosszú hajat növeszt, az egyik egész nap tűsarkúban szaladgál, a másik legszívesebben mindenhova sportcipőben menne. A testtel ugyanez a helyzet.
A jó értelemben vett body positivity tehát azt jelenti, hogy nincs jogom megítélni, ki hogy néz ki.
De ez nem csak a testsúlyra igaz. Nem tudsz annyira tökéletes lenni, hogy ne szekáljanak, úgyhogy leginkább senki ne bántson senkit. Tudod, mit mondott Cher egy interjúban?
Feltételezem, valami frappánsat.
Megkérdezték tőle, hogy esetleg nem gondolja-e, hogy túltolta az arcplasztikát? Mire azt feleli a műsorvezetőnek, hogy neki ahhoz sem lenne semmi köze, ha a homlokára varratná a könyökét. Na, ez a body positivity.
Maradva egy kicsit a valóságtorzításoknál, szerinted mi a legnagyobb hazugság, amit akár a közösségi média, akár a márkák, a tartalomgyártók megpróbálnak eladni az életmódváltással, tudatos életmóddal, egészséges táplálkozással kapcsolatban?
Az, hogy könnyű. Könnyű betartani, könnyű következetesnek lenni, könnyű a pénztárcádnak, és csak egyszer kell elhatároznod magad, onnantól megy, mint a karikacsapás. Nem igaz. Az én esetemben legalábbis ez egy olyan, életre szóló döntés, amit meghozol minden áldott nap. Tudtam, hogy veled egy pékségben találkozom, és eldöntöttem, hogy csak a kávémat fogom meginni, nem eszem meg mellé még egy croissant-t is. Ehhez viszont egy sor tudatos döntés kellett onnantól kezdve, hogy reggel felkeltem. Mert például úgy ebédeltem, hogy itt már ne akarjak croissant-t enni. Innen úgy megyek el bevásárolni, hogy nem vagyok éhes, hogy van bevásárlólistám. Holnap este, akármilyen fáradt leszek is, elmegyek mozogni, és ha a gyerek vasárnap nem eszi meg a bundáskenyerét, akkor lesz valami a hűtőben nekem is, amit megehetek, és nem a kukából kell kiszedjem az ő reggelijének a maradékát, mintha mosómedve lennék. Ezeket a döntéseket mindennap meg kell hozni, és persze lesz, ami majd rutinná válik, leegyszerűsödik sok minden, de azt állítani, hogy ez egy könnyű és vidám folyamat, az hazugság. Az életmódváltás nem mindig könnyű és nem mindig vidám.
Igen, az alma egészségesebb, mint egy csokis muffin, de ne mondjuk azt, hogy almát enni olyan, mint megenni egy csokis muffint.
Pontosan! Nem ugyanazt adja a kettő, bár szerintem mindkettőnek van helye az életünkben. Többször írtak nekem Instagramon, hogy miért osztok meg képet egy kakaós csigáról, mikor én olyat biztos nem is szoktam enni. Na, de hát ez nem igaz. Nincs hét, hogy ne egyek, elsősorban azért, mert nagyon szeretem. Ezért mutatom meg. Ezért nem teszem közzé azt, hogy na, csak összedobtam egy salátát ebédre, ha ahhoz a salátához három különböző helyről kell megvenni a hozzávalókat, és hat edényt kell összekoszolni a konyhában. Nem azt mondom, hogy nincs értelme ilyen salátákat csinálni, csak akkor mondjuk azt, hogy két napra lesz elegendő, nagyon jól lehet variálni, és egy héten ennyi időt kell szánnod az elkészítésére. Azt ne állítsa senki, hogy ez sitty-sutty megvan, ameddig a gyerek mesét néz. Annyi idő alatt nekem tudod, mi van meg? Az airfryerben kisütött halrudacska.
És azt hogy éled meg, hogy ezek szerint van, aki távolról turkál a kamraszekrényedben?
Nem rosszból csinálják ezt az emberek, csak meg vannak zavarodva. Hogy van az, hogy valaki ennyit fogyott, hogy láthatóan rendbe tette az étkezési zavarát, és mégis, kakaós csigától kezdve fagyin át a vajas kenyérig minden van nála?! A legtöbben még mindig úgy gondolják, hogy vannak jó és rossz ételek, és az utóbbiakat nem eheti az, aki jól akar kinézni.
Az én étkezésizavar-terápiám egyik fontos eleme volt annak a rögzítése, hogy ez a felosztás nem létezik, nincs jó meg rossz étel. Az egyik jót tesz, a másik nem annyira, van, amiből érdemes sokat enni, másból meg inkább kevesebbet.
Rendszeresen posztolsz arról, hogy csomagolsz ebédet a kislányodnak, hogy készülsz elő a saját étkezéseidre, és milyen recepteket próbálsz ki. Korábban is szerettél főzni?
Látod, ezt mondtam az előbb, hogy meló van a tudatosságban. Hétvégén azt a két kiló csirkemellet fel kell vágni, és bezacskózva teszem a fagyasztóba, hogy bármikor elő tudjam venni, és ne álljak ott, hogy nincs mit ennem. Főzni pedig mindig is nagyon szerettem, főleg a szeretteimnek.
Emlékszel rá, hogy mi volt az első étel, amit önállóan elkészítettél?
A rántotta. Megtanultam, hogy kell, és akkora sikerélmény volt, olyan boldogságot jelentett, hogy nekiálltam harmincféle rántottát megcsinálni.
A tervezéshez visszatérve, bevásárlásnál például az alapanyaggal tervezel, a fogások szerint vásárolsz, amiket meg szeretnél csinálni, vagy azzal mondjuk, hogy épp mennyi időd lesz főzni?
Ez sok szempont alapján dől el, mert nem mindegy, hogy például jönnek-e hozzánk vendégek, vagy csak magunknak főzök, mert az előbbi másfajta bevásárlást igényel. Fontos szempont, hogy mi az, amit mindhárman szeretünk és megeszünk, és hogy mi az, amire nekem van szükségem. A lányom például nem nagyon eszik húst, szemben velem, aki állandóan csirkemellet eszem. Illetve mindig tervezek jolly jokerekkel, amiket gyorsan meg tudok csinálni, ha épp úgy jön ki a lépés. Valahogy ezeknek a vegyületéből keveredik ki a bevásárlólistám.
A lányod például kíváncsi az ételekre, szeret kóstolgatni?
Volt egy időszak, mikor egyáltalán nem volt az, szerintem minden gyereknek van egy korszaka, amikor ugyanazt a 15-20 féle komfortételt akarja enni, amit szeret, és akkor azokból kell válogatni. Valamelyik nap viszont felkeltette az érdeklődését az uborkás sushi. Megkóstolta, tetszett neki, és mikor legutóbb ázsiai étteremben voltunk, akkor csak azt kért. Úgyhogy megvan benne a nyitottság, sőt, azt mondanám, hogy egy átlagos tízéveshez képest meglepően érdeklődő.
Te gyerekként ilyen voltál?
Nem igazán. Nekem a kaja akkor nem pont azt jelentette, mint most, hanem valami bűnös, tiltott dolgot, függetlenül attól, hogy mit ettem. Sok örömöm nem volt az étkezésekben az életem nagyobbik részében, valamilyen szégyen-szorongás mindig kapcsolódott hozzá.
A terápiás folyamatodban volt olyan pont, amikor egyszer csak azt érezted, hogy valami most átfordult, hogy azt, amiről addig a terapeutáddal az étkezés, az ételek kapcsán beszélgettél, már nemcsak elméletként tudod elfogadni, hanem látod a gyakorlatban is?
Egy-egy pillanat nem volt, ez egy lassú folyamat volt inkább, sok visszaeséssel. Rosszabb napok, időszakok még mindig vannak, de még akkor is, ha nagyon feszült, vagy épp szomorú vagyok, már eszembe sem jut a kaja után nyúlni.
Sokat jelent az az erő, hogy most már tudom, nem történhet annyira rossz dolog az életemben, hogy az evésbe meneküljek.
Olyan, mint egy szuperképesség, amit hosszú idő alatt sikerült kialakítanom, és tudom, hogy ebből engem már nem lehet kibillenteni.
Kanyarodjunk kicsit vissza ehhez a jó étel – rossz étel megosztottsághoz, amiben a kenyér például az egyik fő mumus szokott lenni, pedig rég tudjuk, hogy nem a kenyérrel van a baj, hiszen egy jó minőségű, jó lisztből, kovásszal készült kenyér tele van hasznos tápanyagokkal…
…soha nem a kenyérrel van a baj, mindig az a kulcs, hogy milyen kenyeret eszel, és abból mennyit. A VAJ Birodalommal van egy együttműködésem, amit nagyon szeretek, nemcsak a termékek miatt, hanem azért is, mert szabad kezet kaptam tőlük, és üzenhetek is rajtuk keresztül. Például azt, hogy nézzétek, tényleg szoktam kenyeret enni. Vagy, hogyha a gyerekem uzsonnás dobozába kerül szendvics, ami egy ilyen jó minőségű kenyérből készült, és kap mellé gyümölcsöt is, akkor ott igenis elfér egy csokis keksz pluszban. Ráadásul ez egy lehetőség, hogy azt mutassam meg, hogy működnek a dolgok otthon nálunk. Őszintén hálás vagyok érte, hogy ezeket a termékeket minden cicoma, filter nélkül úgy mutathatom be, ahogy egyébként magam is felhasználnám, vagy épp fel is használom őket. Amit én nem ennék, vagy nem adnék belőle a lányomnak, arról nem kell azt állítanom, hogy hú, de jó. Nyilván azt is imádom, hogy megkóstolhatom a menüjüket, és ugye ilyenkor jön a kérdések sora, hogy a kakaós csigát is? A kekszet is? Ezt is, azt is? Igen, mindegyiket. De nem egymás után, nyakra-főre, hanem kisakkoztam, hogy férhet bele egyik vagy másik a napi étkezésembe. Nincs ingyen ebéd, kompromisszumokat kell kötni, mert következmények nélkül összeenni mindent nem lehet. De a jó ízekért megéri a sakkozás.
Címlapfotó: Kovalcsik Krisztina
Ha tetszett ez a cikk, nézd meg legújabb videóinkat is, a legfrissebb tartalmainkért pedig lájkolj minket a Facebookon, és kövess az Instagramon, a Viberen, a TikTokon vagy a YouTube-on!
