Külföldön, főleg egy teljesen ismeretlen kultúrában nem mindig egyszerű olyan helyet találni, ahol tényleg autentikus ételt kapunk. Ha csak úgy, magunktól keresgélünk, könnyen belefuthatunk a turistákra tervezett helyekbe – arra pedig pont nem vagyunk kíváncsiak, hiába vagyunk mi magunk is csak látogatók. Lehet persze útikönyvekre és honlapokra támaszkodni, de még így sem biztos az eredmény. Én általában a helyi ínyencekben bízom leginkább. Mivel Mexikóban csak egyetlen barátom él, és ő nem kifejezett gourmand, más megoldást kerestem a helyi ízekkel való ismerkedéshez – ami szerencsére sikerült, nem is egyszer. Az egyik kulináris élményemet hetekkel korábban leszerveztem, a másikat meg a jószerencse és a GPS hiánya sodorta az utunkba.
Az alternatív vendéglátásnak sok formája van világszerte, a lakásétteremtől kezdve a privát séfekig, én egy kettő közötti lehetőséget választottam Mexikóvárosban. Egy honlapon előre meghatározott összegért foglaltam vacsorát egy mexikói párnál, akiknek remek ajánlásokat írtak a korábbi vendégek. Így aztán egy normál vacsora áráért helyiek láttak vendégül, mintha csak barátok lennénk. Jó jelnek vettem, hogy a vendéglátó polcán a kedvenc szakácskönyveim sorakoztak - az ízlésbeli egyezésben legalább az első pillanattól biztos lehettem.
A vacsora mezcallal indult, egy agavéből készült, füstös ízű, erős mexikói itallal. Legismertebb fajtája a tequila, ami tulajdonképpen egy speciális mezcal, csak az ország egy bizonyos részén termesztett kék agavéból készülhet, és a mexikóiak legalább annyira fel vannak háborodva a világszerte árult hamis tequilától, mint ahogy mi lennénk, ha Európa összes kocsmájában Tokajon kívül termesztett szőlőből készült Tokajit árulnának. Első fogásként kaktuszsalátát, úgynevezett nopalitót kaptunk, majd egy babkrémlevest cukkinivirággal, helyi lágy sajttal, avokádóval és tortillával tálalva.
A főfogás pedig a híres mole volt, mégpedig fekete fajta. A mole egy sűrű szósz, Mexikó egyik legnépszerűbb étele. Különböző altípusai vannak, sárga, zöld, pueblai és fekete. Ez a legkarakteresebb, legfűszeresebb változat, régen állítólag ötvennél több hozzávalóval készült, és Oaxaca államban van a legnagyobb kultusza. Házanként változik az összetevők listája és aránya, de az igazi fekete mole legalább három fajta szárított chilit és csokoládét tartalmaz. A legenda szerint apácák készítették először. Állagra olyan, mint egy sűrű thai curry, vagy egy jobbfajta házi paprikás csirke. Készülhet sertésből, csirke melléből vagy combjából, de nekem ez utóbbi változat volt a kedvencem, a hús ugyanis nem együtt készül a szósszal, és egy száraz csirkemell az egészet el tudja rontani.
Másik kulináris élményem az óceánparton volt. Mivel Európában nőttem fel, a legtöbb tengerparti élményem olyan országhoz kapcsolódik, ahol ha megvan a víz, akkor általában lehet fürödni Ezt a jól bevált szokást Mexikóban sajnos nem tudtuk alkalmazni, mert először órákig keringtünk egy ipartelep környékén, ahol inkább nem akartunk megmártózni a habokban, majd pár órányi vezetés után kilyukadtunk egy szörfparadicsomban, ami megint csak nem volt alkalmas egy gyors csobbanásra. Végül hullafáradtan, már-már feladva a reményt találtunk egy eldugott kis halászfalut, és két perc alatt rájöttünk, hogy az édenkertbe érkeztünk. A hófehér homok, a türkizkék víz és az árnyékot szolgáltató kókuszpálmák még csak hagyján, de a helyieken kívül nem is nagyon találkoztunk mással, így miután beálltunk segíteni egy hajászhajó partra vontatásában, eligazítottak minket, hol lehet a friss fogásból jófajta ételt kapni. Kiderült, hogy egy párszáz fős halászfaluban kötöttünk ki, ami olyan messze van mindentől, hogy turista is alig akad, így nem futottunk bele sem nyaklánc árusba, se szerencsemondóba, viszont a helyiekkel együtt ehettünk cevichét ebédre.
A ceviche egy egész Dél-Amerikában ismert nyers halsaláta, amelynek lényege, hogy a lehető legfrissebb halat vagy tenger gyümölcseit a citrom- vagy limelében lévő savval „főzik meg”, majd friss gyümölcsökkel és puha zöldségekkel összekeverve, hidegen tálalják. Minden országnak és régiónak megvannak a maga titkai, én azonban biztos vagyok benne, hogy egyik sem ízlett volna jobban, mint az, amit ott készítettek, az eldugott kis halászfalu parti falatozójának konyháján, atomfriss halból. Sajnos csak egy pár órát tudtunk maradni, pedig hetekig ellettem volna ott az óceán partján térerő, internet és ivóvíz nélkül. Szürcsölgettem volna a kókuszvizet, néztem volna a halászokat, és beálltam volna a konyhára a nagy mexikói madre mellé kitanulni azt a pár fogást, amit a hely kínált – így azonban csak a jó ajánlásokkal ellátott szakácskönyvemből tudtam reprodukálni a fogást. De legalább van internetem, hogy megosszam veletek az eredményt!
