A dolog úgy kezdődött, hogy regisztráltam egy internetes csoportba, amelynek profilja a főzés volt. Kicsit bővebben az az oldal lényege, hogy megpróbálja az embereket érdeklődési kör szerint összehozni. Ha valaki megőrül a kertészkedésért, vagy imád legóvárosokat építeni, netán minden szabad percében repülőből ugrálna ki békatalpakon, akkor az oldal segít neki, hogy hasonló érdeklődésű emberekkel találkozzon, akikkel vidáman áshat, legózhat, vagy zuhanórepülhet.
Pár hete akadt meg a szemem egy új csoporton, amelynek az a lényege, hogy bevándorlók eredeti recepteket osszanak meg és főzzenek együtt. Naná, hogy rögtön jelentkeztem, és volt nagy meglepetés, mikor a főszervező megkért, hogy legyek én az első "óraadó" - válasszak ki két magyar receptet, amit három óra alatt le lehet főzni, és tanítsam meg a jelenlevőknek, hogyan kell elkészíteni őket.
Rögtön agyalni kezdtem, mi lenne a legideálisabb két menü - a kérdés pár perc után már nem is látszott olyan egyszerűnek. Mióta itt élek, elvétve főzök csak magyaros ételeket, egyrészt, mert a világ bármelyik konyhájának alapanyagaihoz könnyedén hozzáférek, és inkább ezekkel kísérletezem, másrészt mert a bőség zavarában épp olyan dolgokat lehet csak iszonyú nehezen beszerezni, mint például a túró, a mák, a kolbász vagy éppen a zsír. Meg azt is észrevettem, hogy ha magyaros ízt kívánok, leginkább a teljesen egyszerű fogások hiányoznak: az olyan egyáltalán nem divatos, tökéletesen hétköznapi ételek, mint a gyümölcs és a karfiolleves, a főzelékek, a rakott vagy paprikás krumpli, amiket a nagymamám készített gyerekkoromban.
A menü összerakásánál időhiány miatt mindjárt ki kellett zárnom a kelt tésztákat és a sütemények nagy részét. A paprikás csirke kiesett, mert az csak nokedlivel jó, és bár nekem van szaggatóm, a "diákok" esetleg nem tudják később elkészíteni. Levesek közül a palócleves győzni látszott - eddig akárhány külföldinek készítettem, mind imádta - , de nehezen találtam volna mellé könnyű második fogást. Túrógombóc kilőve, hiszen olyan túró itt nincs. Végül úgy döntöttem, gombóc marad, csak nem túrós, hanem sárgabarackos. Nagymamám tökéletes gombóca eddig még soha nem hagyott cserben, reméltem, most sem fog. És mivel most az évnek pont abban a három hetében vagyunk, mikor ott is lehet kapni lecsópaprikát - szerencsére méregdrágán - , a levest átugorva lecsó lett az első fogás.
Jó fél évvel ezelőtt egy iszonyú drága, de nagyon trendi hentesboltban találtam európai sertészsírt: a mexikóit itt könnyű megtalálni, de más technikával készül, és emiatt hamarabb avasodik , azt pedig már korábban felfedeztem, hogy a kedvenc csemegeboltomban árulnak olyan csípős spanyol chorizót, ami tökéletesen helyettesíti a magyar kolbászokat. A többi hozzávalót is beszereztem, és készen álltam az első "órámra".
A hangulat az első perctől oldott volt, hiába találkoztunk először, összekötött minket az a közös pont, hogy kíváncsiak voltunk a másik kultúrájára és egyszerű receptjeire. Na meg az a gondolat, hogy a világ összes receptje elérhető pár kattintással, a jó technikát azonban nehéz eltanulni, és hogy egyikünk sem várt olyan ételt, ami megfelel a trendi diétáknak vagy fogyókúráknak, hogy itt most mi nem egészséges szuperételeket fogunk főzni, csak olyat, amilyet bármelyikünk nagymamája elkészített volna extra adag szeretettel körítve. Valamint hogy mindannyiunkban - kivéve az amerikai srácot - dolgozik a honvágy, amelynek csillapítására igen jó módszer egy tányér gyerekkori íz.
Az pedig, hogy erre mások kíváncsiak, csak hab a tortán. Nem vagyok túl szentimentális, de volt abban valami nagyon bájos, ahogy egy tőlem tizenkétezer kilométerre felnőtt bankok-i lány gyúrta a nagyim receptje alapján a barackos gombócot, és ahogy az ukrán lánnyal elemeztük, hogy náluk melyik az az étel, ami hasonlít a lecsóra. Mivel alapanyag volt hozzá, még egy kis zsíros deszka is készült előételnek - azt rágcsáltuk hagymavágás közben.
Mire megfőtt a lecsó és a gombócok is elkészültek, barátként ültünk le az asztalhoz, és megbeszéltük, hogy két hét múlva ismét találkozunk. Tudom, hogy ezt a filozófiámat már említettem, de továbbra is tartom: a közös főzés örömfőzés, két kultúra közötti legrövidebb út pedig a konyhapult mögött van.
