Hű, hogy is kezdjem. Adott egy elég ismert "kínai" fogás - bár otthon nem találkoztam vele, igaz, nem jártam kínai gyorskajáldákba - , úgy hívják, chop suey. Kínainak hangzik, pedig valójában amerikai, de még az is lehet, hogy kínaibb, mint gondolnánk.
A XIX. század közepén az aranyláz az európaiakon kívül rengeteg ázsiai bevándorlót is hozott Kaliforniába. A legtöbben persze nem találtak aranyat, munka viszont volt bőven, a vasútépítésnél ugyanis minden szorgos kézre szükség volt - a vasutat pedig nagyrészt kínai munkások építették.
A nagyobb városokon kívül azonban nehézkes volt a saját megszokott konyhájukat vinni, az építtetők viszont igyekeztek, hogy a kedvükben járjanak - kötve hiszem, hogy emberbaráti szeretetből, de ez más lapra tartozik. Az egyik leggyorsabb kínai étel, amit a munkások általában fogyasztottak, a chow mein, azaz a sült tészta volt - ennek az alapanyagait és készítését utánozták az építkezések kantinjaiban a kínai konyhához kicsit sem értő, általában Németországból egy-két évvel korábban érkezett bevándorlók. Elég fúziós, nem?
Ez lett a chop suey, aminek semmi köze a chow meinhez, de mivel van benne rizs, szójaszósz, tetszés szerinti hús és zöldség, az amerikaiak örömmel emlegetik azóta is kínaiként - és tény, hogy az elkészítés technikájában van egy kis ázsiai beütés. Van egy olyan érzésem, hogy azokban a városokban, ahol nincs akkora kínai emigráció, hogy saját városrészük és autentikus éttermeik legyenek, nagyrészt a chop suey-hez hasonló hasraütésszerűen kínai fogásokkal szórakoztatják az éhes vendéget.
Egy másik elmélet szerint viszont nagyon is kínai a dolog, kantoni szegények és szerzetesek étele volt - recept nincs, mert a szó jelentése a maradékra vezethető vissza, gyakorlatilag azt tettek bele, amit találtak. Hogy mi az igazság, nem tudom, de mikor a sztoriját már ismerve utánakerestem a receptnek, 10 találat 10 különböző végeredményt hozott, úgyhogy úgy döntöttem, én mától chop suey néven az igazi kínait, mit kínait, kantonit készítem, egy egyszerű maradékfelhasználó sült rizst. Hiszen az alapanyag mindegy, lényega forró serpenyő (nem, nem kell hozzá wok), a nagy láng, a villámgyors mozdulatok és a 10 perc múlva gőzölgő vacsora.
Biztos vagyok benne, hogy említettem már a maradékfelhasználó receptekhez kötődő megmagyarázhatatlan vonzalmamat, ami néha átcsap a maradék előregyártásába - vagyis, amikor direkt többet készítek valamiből, hogy másnap a biztos maradékot furmányosan átalakítva tálaljam. Ez a mostani recept például egy thai curry mellé készült barna rizsnek és egy zsenge tavaszi spárgakrémlevesnek köszönheti a születését. A többi csak úgy került bele, abból, ami a hűtőben volt, ügyelve persze arra, hogy a tárgytól azért ne térjek el – ha ázsiai kaját imitálok, egy adag ruszli vagy francia sajt elég furán mutatott volna benne...
Készíthettem volna azonban maradék tésztával (nem kockával, vagy pennével, valamilyen ázsiai jellegűvel) bok choyal, kínai kellel, gombával vagy kaliforniai paprikával és tofuval - a lényeg a szénhidrát, a tojás, a hús, a zöldség és a szezámolaj. Természetesen a recept nem eredeti, sőt! Sok helyen a húst és a zöldségeket keményítős szósszal főzik össze, a rizsen vagy tésztán pedig csak tálalják - de hát ne féljünk kreatívak lenni. És ha legközelebb kínaira vágytok, essetek neki bátran - annyira van autentikus, mint a sarki kifőzdében kapható szecsuáni marha vagy az üveges édes-savanyú, és garantálom, hogy kevesebb időt vesz igénybe elkészíteni, mint dobozban hazahozni!
