Karácsonykor jobban előtérbe kerülnek az alapítványok, nonprofit szervezetek, hiszen ilyenkor akár a cégek, akár a magánemberek hajlandóbbak jótékony ügyeket támogatni. Talán épp ezért nagyobb is a zaj, amiben hallatni kell a hangotokat. Lehet egyszerre terepen lenni, programokat szervezni, részt venni a gyermekotthonok életében, és közben reklámozni is magatokat?
Extra munkát kíván tőlünk ez az időszak. Harmincegy gyermekotthonnal vagyunk kapcsolatban, minden évben mindegyik helyet megajándékozzuk. A korábbi években a gyerekek kívánságait teljesítettük, idén viszont úgy döntöttünk, hogy egy üzenetet szeretnénk elsősorban átadni nekik, méghozzá azt, hogy közösségben lenni jó, mert a közösség megtartja őket. Ezért most karácsonykor olyan ajándékokat szeretnénk vinni nekik, amik ezt az üzenetet erősítik. Sporteszközöket, társasjátékokat, bármit, ami lehetőségre teremt a közös időtöltésre. Ez viszont azt is jelenti, hogy Budapesten, Pest megyében és Fejér megyében harmincegy gyermekotthonba kell eljuttatnunk ezeket a sokszor méretes ajándékokat. Mielőtt azonban ide eljutnánk, meg kell teremtenünk az anyagi forrást, vagyis jelen kell lennünk a közösségi médiában, kommunikálni kell a vállalati partnereinkkel, és így tovább.
Ők az elsődleges támogatóitok?
Elsősorban a vállalati adományozók, igen. Nagyobb cégekkel állunk kapcsolatban, akik általában több otthon karácsonyát is elvállalják. Vannak magánadományozóink is, a honlapunkon bárki tudja támogatni az alapítványt, akár csak egy utalással is. Ott azt is feltüntetjük, hogy az általa utalt összegből mit tudunk megvásárolni.
A közösségi lét előnyei mennyire szorulnak megerősítésre? Arra gondolok, hogy ezek a gyerekek kényszerhelyzetben vannak, és kívülről nagyon könnyű azt mondani, hogy jó-jó, de legalább ott vannak a társai, miközben ezeket a társakat nem ő választotta, ráadásul egy nagyon fájdalmas folyamat végén kerültek egy közösségbe.
Harmincegy gyermekotthonból tizenötbe sikerült már elvinnünk az Alkotó Kezek programunkat, ennyi helyen tartunk rendszeres foglalkozásokat. Az önkénteseink csapatokban dolgoznak, és egy-egy csapat mindig ugyanahhoz az otthonhoz szokott kimenni. Ez fontos, mert így velük már kialakult egyfajta bizalom. Több órát töltenek a gyerekekkel, és általában valamilyen kézműves foglalkozással töltik az időt, de volt már olyan is, hogy kimentek az udvarra focizni. Bármit is csinálnak, azt igyekeznek megerősíteni bennük, hogy közösségben létezni jó. Ahogy mondtad is, ezek kényszerközösségek, de ráadásul korosztályban is nagyon vegyesek, hároméves koruktól tizennyolcéves korukig lehetnek intézményében a gyerekek, vagyis sokszor nehéz kapcsolatot kialakítani. Megvannak a konfliktusaik, megvannak a hierarchiaharcok.
Az persze, hogy reggel együtt kelnek, együtt étkeznek, együtt mennek iskolába-óvodába, együtt töltik a délutánt, erősíti köztük a kötődést, és mi erre próbálunk ráerősíteni.
Hogy működik egy gyermekotthonokat támogató alapítvány, mi az első lépés, hogy kerültök kapcsolatba az intézményekkel?
Az alapítvány most öt éves, én viszont már több mint tíz éve állok kapcsolatban gyermekotthonokkal. Ez megkönnyítette az átmenetet, mikor a Papírsárkány Gyermekalapítvány elindult, már ismertek, kialakult köztünk a bizalom. A cél az volt, hogy az addigi rövidtávú segítséget hosszútávú segítséggé alakítsuk, hogy minél tovább kísérhessük a gyerekeket. Szerencsére mindig nyitott ajtókra találunk. Egyre inkább terjed a jóhírünk az intézmények között, legyen szó akár a kreatív foglalkozásainkról, akár a felújítást érintő programjainkról, úgyhogy, amikor egy gyermekotthont megkeresünk, szinte mindig pozitív a válasz.
Öt év alatt miben változott legtöbbet az alapítvány?
Azt hiszem, a legnagyobb változást az önkénteseink megjelenése jelentette. Amikor létrehoztam az alapítványt, eleinte magam voltam, és egy kisebb baráti társasággal szerveztük a programokat.
Nagyon jó azt látni, hogy jönnek az önkéntesek, hozzák a tudásukat, a szeretetüket, és egyre növekszik az alapítvány. Ezzel párhuzamosan mi is egyre többet tudunk visszaadni az önkénteseinknek, mert ezekben a kapcsolatokban ők is gyógyulnak.
Elsőre könnyű azt gondolni, hogy ez kizárólag a gyerekeknek segítség, valójában azonban mindenki nagyon sokat visz magával ezekből az alkalmakból.
Az egyenes egyik ágán önkénteseket kell küldenetek a gyermekotthonokba, a másikon őket toborozni kell, illetve fel kell készíteni ezekre az alkalmakra. Utóbbi mekkora hányadát jelenti a munkádnak?
Egyfelől nagy kihívás, másfelől, ahogy fejlődünk, úgy tudjuk egyre jobban kezelni. Van egy önkéntes-menedzsment csapatunk, az ő feladatuk a toborzás, aztán az önkéntesek tréningjének a megszervezése, annak a biztosítása, hogy amikor kimennek, pontosan tudják, melyik gyermekotthonba, milyen gyerekek közé érkeznek majd. Biztosítjuk, hogy mindig legyen mellettük egy tapasztalt munkatárs, egyébként Pajtiknak hívjuk őket, és minden csapatnak van csapatkapitánya is. Ettől az évtől már van egy új csapatunk, ők a gyerekek boldogságáért és a minőségbiztosításért felelnek, illetve közvetítik a gyerekek és az önkéntesek visszajelzéseit, ami elengedhetetlen a fejlődéshez. A Help for Helpers csapatunkban pedig pszichológus és mentálhigiénés szakemberek segítik az önkénteseinket, hogyha valami megterhelő, ha van egy történet, ami megviselte őket, akkor akár egy személyes ülés, akár egy csoportos alkalom keretén belül tudnak erről beszélni, és megkapják a szükséges támogatást.
A koordináció mellett mennyi időd marad még arra, hogy ott legyél az otthonokban, elmenj a programokra?
Sok időmet viszi el a munka szervezése, főleg, mióta megnőtt a csapatunk. A nagyobb élményprogramokon igyekszem mindig ott lenni, és én vezetem a felújításokat, olyankor előfordul, hogy találkozom a gyerekekkel. Mindig élmény hozzájuk visszatérni, de az már nem megy, hogy minden alkalommal ott legyek.
Legtöbben, amikor arra gondolnak, hogy állami gondozásban élő gyerekeket támogassanak, legalapvetőbb szükségletek biztosítására gondolnak, és az olyan közös tevékenységek, mint a kézműveskedés, a közös játék, azok az élményprogramok, amikre elviszitek őket, már valamiféle extra kényeztetésnek tűnnek. Közben ezek az élmények, plusz azok az alkalmak, amikor egy gyerek megélheti, hogy a vele bizalmi kapcsolatban lévő felnőtt csak rá figyel, vele foglalkozik, ugyanúgy szükségesek, akár családban nő fel az a gyerek, akár nem. Tudjátok azt kommunikálni, hogy igazából ez sem hab a tortán, hanem a torta egy nagyon fontos szelete?
Nagyon nehéz ezt kommunikálni, és sokan még mindig elsősorban tárgyi adományokban gondolkodnak. Ami önmagában nem is feltétlenül lenne baj, csak sajnos ez sokszor úgy zajlik, hogy megnézik, mi van otthon, amire már nincs szükségük, és akkor azt odaadják, hogy ne kelljen tovább kerülgetni. A probléma ott kezdődik, hogy sokszor rossz állapotú dolgokat küldenek, olyat, ami kopott, szakadt, lukas, és még sorolhatnám. A határvonalat ott kell meghúzni, hogy amit te már nem vennél fel, azt biztos, hogy az a gyerek sem akarja felvenni.
Attól, mert állami gondozásban él, ugyanúgy a csinos farmert szeretné viselni, ugyanúgy a divatos pulcsiban szeretne iskolába menni, mint az osztálytársai, ebben nincs különbség. A programjaink is úgy épülnek fel, hogy nem alapszükségletekre fókuszálunk, hanem az önmegvalósítás iránti vágyat, a valahova tartozás érzését próbáljuk erősíteni.
Az alaptevékenységeink lényege az, hogy a gyerekek érezzék: számíthatnak ránk, ott vagyunk személyesen, törődünk velük, és ehhez sokkal nehezebb támogatókat találni. Inkább megveszik karácsonyra a focilabdát, minthogy egy gyerek egyéves mentorálását támogassák, akár rendszeresen kisebb összeggel. Ez segítené legjobban annak a víziónak a megvalósulását, hogy a gyerekek mellett hosszútávon legyen felnőtt. Mivel a család kiesik az életükből, nekik pont ez hiányzik. A nevelők persze ott vannak, és megtesznek mindent, ami tőlük telik, de kevesen vannak.
Miben áll a mentorprogram jelentősége?
Valaki megadja a figyelmet és a törődést, amire egy traumatizált gyermekkor után óriási szükség van. Ebből csak úgy tudnak pozitívan kijönni, ha vannak jó benyomásaik a világról, ha megtapasztalják, hogy igenis van olyan felnőtt, aki mindig ott van, és akihez mindig fordulhatnak. Ezért nagyon fontos, amikor az önkénteseink akár hosszú évekre vállalják a mentorálást, de ezt sokkal nehezebb megfogalmazni és megfoghatóvá tenni a támogatóink számára.
Amikor szóba kerül az állami gondozott gyerekek jövője, vagy hogy mi történik velük, miután kikerülnek az intézményekből, két véglet éri el a nyilvánosság ingerküszöbét: a katasztrófák, amikor a lehető legrosszabbra fordul a sorsuk, vagy az, ha valami rendkívül nagy teljesítményt érnek el sportban, művészetben, tudományban, bármiben. Miközben nyilván baromi fontosak a példaképek, de hogy tudjátok átadni, hogy az, ha megvalósítják a céljaikat, legyen az egy diploma, egy szakma, egy nyelv elsajátítása, egy stabil állás valahol, az ugyanúgy egy sikersztori?
Vannak szakmai programjaink, és egyébként nagyon jellemző a gyerekekre, hogy olyan szakmát választanak, amire látnak mintát maguk előtt. Tudod, mik akarnak lenni a legtöbben?
Mik?
Szakács, pincér, eladó és rendőr. Ezek a leggyakoribbak, úgyhogy hívtunk már hozzájuk séfet, elvittük őket a készenléti rendőrséghez, hogy lássák, miről szólnak ezek a szakmák. Ezzel együtt igyekszünk szélesíteni a horizontjukat, hogy lássák, mi van még. Ha van potenciál, akkor ezek a gyerekek a mi segítségünkkel tovább tudnak menni. Egyáltalán nem kell mindannyiuknak olimpiai bajnoknak lenni, a cél az, hogy ne kallódjanak el, hogy ennek az egésznek ne prostitúció és ne hajléktalanság legyen a vége.
Ti arra kértek támogatást cégektől és magánemberektől, hogy az állami gondozásban élő gyerekek helyzete jobb legyen. Az ilyen ügyek kapcsán a leggyakoribb reakció az, hogy az én kicsi segítségem úgysem számít, hogy ezt a hatalmas problémahalmazt úgysem lehet megoldani mikroadományokból, és így tovább. Mi a ti válaszotok erre?
Az, hogy úgysem segíthetünk rajtuk, nagyon sokszor elhangzott már. Hiába segít ő párezer forinttal, abból a gyerekből úgysem lesz senki, és így tovább. Mi nem ebben hiszünk, így nekünk nem is azok lesznek a támogatóink, akik így állnak hozzá.
Abszolút hiszünk benne, hogy az általunk adott segítség tud változtatni a sorsukon. Nem mindenkién, ezt nagyon fontos leszögezni. Nem lesz jobb sorsa minden gyereknek, aki kapcsolatba lép velünk, de minden gyerek győzelem, akit egy kicsit jobb irányba tudtunk terelni.
Mik a hétköznapi győzelmek?
Például az, ha látjuk, hogy egy kisgyerek egyre kevésbé agresszív a társaival. Amikor szobatiszta lesz az iskoláskorú gyerek, amikor megbízik annyira az önkéntesünkben, hogy elmegy vele úszóedzésre. Általában egyébként nem visszahúzódóak a gyerekek, örömmel fogadnak minket, de nekik is megvannak a maguk dolgaik. Nem szívesen mondják el például az iskolatársaiknak, hogy állami gondozottak. Előbb-utóbb ez kiderül, de sokszor még az intézményből való kikerülés után sem szeretnek erről beszélni.
Ami nyilván érthető, de érdekelne, hogy szerinted miben gyökerezik ez a szégyenérzet? Vagy ez életkoronként változik? Kicsiként az elhagyottság érzése, kamaszként, hogy csúfolnak a többiek? Aztán az előítéletek?
Kicsiként a szégyenérzet ugye abból áll, hogyha őt elhagyták, akkor annak ő az oka. Később lép be az, hogy bántják őket, illetve akkor találkoznak a sztereotípiákkal is, akkor jönnek rá, mit jelent a külvilág számára az, hogy ők gyermekotthonosok.
Friss programotok az állami gondozásban élő leányanyák számára szervezett női kör, amit tudatosan nem anyakörnek neveztetek el. Miért?
Összetartó lelkek néven indult a program, de végül azért lett női kör, mert az lebegett a szemünk előtt, hogyha ezek a lányok jól vannak, akkor a babáiknak is jobb sorsuk lesz. Sok önismereti témát viszünk nekik, foglalkoznak önfejlesztéssel, művészetterápiás eszközökkel segítünk nekik az önkifejezésben. Rájuk koncentrálunk, hiszen fiatal lányokról van szó, akiknek amúgy is sok mindenben kell segítség, ebben a helyzetben meg aztán főleg. Persze ilyenkor ott vannak a babák, de ilyenkor az önkénteseink foglalkoznak velük, hogy az anyukájuk tudjon a foglalkozásra figyelni. Most már olyan élményprogramokat is szervezünk, amikre ezek a fiatal anyukák a kisbabájukkal együtt is el tudnak menni. Illetve most már mentálhigiénés szakember segítségét is igénybe vehetik.
Annál is inkább, mert önmagában a kamaszkor egy kihívásokkal teli időszak egy lány életében, amikor egyszerre változik a viszonya a testével, önmagával, próbálja magát elhelyezni a világban, és akkor ebbe berobban a másik nagy női sorsfordulat, az anyává válás.
Ez egy nagyon nehéz helyzet, ráadásul maga a program is friss még. Nem láttuk, hogy más erre a területre merészkedett volna, így mi is többé-kevésbé járatlan utakon indultunk el. Folyamatosan fejlesztjük, folyamatosan figyeljük, mi az, ami segít. Nem lehetetlen küldetés, de nagyon nehéz dolgunk van. Nem állandó csoporttal dolgozunk, nem tudjuk őket éveken keresztül kísérni, pedig akkor lehet, hogy nagy eredményeket tudnánk elérni. Elég intenzívnek kell lennie ahhoz, hogy el tudjuk őket érni, és át tudjuk adni, amit szeretnénk, tehát valódi segítséget nyújtsunk nekik, de közben azt is figyelembe kell vennünk, hogy lehet, hogy az a lány három hónap múlva betölti a tizennyolcat, és elmegy máshova. Év elején tíz héten át minden héten mentünk hozzájuk, ami rengeteget segített, de nem volt fenntartható. Most ritkábban megyünk, de ezekbe az alkalmakba minden korábban szerzett tapasztalatot beépítettünk.
Erre mondanál példát?
Sétálni mennek a segítők a lányokkal, és úgy beszélgetnek. Szinte mindenkitől azt a visszajelzést kaptuk, hogy börtönben érzik magukat a falakon belül.
Még ennél kevésbé komplikált helyzetben is nagyon bezárva érzik magukat az anyák a kisbabás időszakban, szinten mindenki arról számol be, hogy ilyenkor beszűkül a világ.
Ezért is eszköz a kezünkben, hogy kimozdulhatnak egy sétára, miközben ott van velük egy szakember, aki meghallgatja őket. Illetve nagyon fontosak az élményelemek. Állandóan azt a jelzést kaptuk, hogy nagyon szeretnének menni, nagyon mennének a babáikkal közös programokra, és egyre inkább meg tudjuk oldani ezt is.
Mi a legnagyobb kihívás ebben a programban, amivel állandóan, esettől függetlenül szembesültök?
A kiszámíthatatlanság. Nem tudjuk, meddig vannak az otthonban, meddig vannak velünk, meddig tudnak a programban részt venni. Lehet olyan pozitív kimenetele ezeknek a történeteknek, hogy a kisbaba mellett tanul valaki, képzi magát, esetleg elkezd dolgozni. Az intézményen belül segítenek neki a kisbaba körül, ami már egy nagyon fontos lépés előre.
Van, aki megbékél a gondolattal egy idő után, hogy nem tudja ezt csinálni, és csecsemőotthonba adja a kisbabáját, aki utána örökbefogadhatóvá válik. És van, aki egyik napról a másikra eltűnik.
Ezért nem lehet tervezni, mert tegnap még ott volt, ma meg már nincs, és akkor az az elsődleges, hogy a kisbabáról gondoskodjanak. Általában ezek a babák csecsemőotthonba kerülnek, de az ő helyzetük komplikáltabb, hiszen sokszor nem egyértelmű, hogy az anya lemondott róla, és akkor nem lehet örökbe fogadni. Sokszor rekednek így benn gyerekek a rendszerben.
Ha valaki arra gondolna, hogy karácsonykor jótékonykodni szeretne, mit tanácsolsz, mire érdemes odafigyelni?
Mindig kérdezzék meg azt az alapítványt vagy szervezetet, akinek adományozni szeretnének, hogy mire van szükségük. Ne azt adják, ami otthon van, hanem azt, amivel valóban segítenek. Mi sporteszközökre és társasjátékokra gyűjtünk most, de a legtöbb hozzánk hasonló szervezet elég világosan megfogalmazza, hogy mi jelenti számukra a legnagyobb segítséget. Kérdezni, ez a legfontosabb.
