Bevallom, nekem sosem volt kedvencem, nem igazán értettem, hogy mi a jó benne, meg valahogy ez a „pelyhes” állag sem nyerte el a tetszésemet. Aztán jött egy másik időszak, amikor anyukámat az őrületbe kergetve, csak ezt követeltem a strandon két csobbanás között. Az imádat azóta ismét csillapodott, de a vattacukor látványa még mindig lenyűgöz. Legutóbb a Margitszigeten láttam, hogy árulják, de persze majdnem minden nagyobb rendezvényen szert lehet tenni egy-egy gyapotcukorra.
A finom, egészen apró cukorkristályokat egy forgófejbe öntik, ahol aztán hő hatására ezek megolvadnak, majd a forgófejből kiszabadulva, a hidegebb levegőn ismét megszilárdulnak a cukorszemek és így, a hurkapálcikára folyamatosan az edényben forgatva keletkezik a mesebeli, habos vattacukor. Jó ideje már ételszínezékekkel is színesítik az egyhangúan fehérnek titulált édességet, mindenféle ízekben gyártják, amiket mesterséges aromákként toldanak hozzá a cukorhoz. Szóval így lepnek meg minket epres, vaníliás, banános, kókuszos és mindenféle egyéb, bizarr ízkombinációkkal. Tápértékét tekintve persze sok jót nem lehet elmondani a vattacukorról, nem éppen szuper élelmiszer, hiszen tömény cukorról beszélünk, de nem is kell rendszeresen tömni magunkba. S bár ma már a boltokban is árulnak mindenféle, vattacukorként megnevezett, kétes termékeket, ezek a nyomába sem érnek a vásári, színes cukorfelhőknek!
