Berlini túrótorta kalandos utazással

Fordulatos reptéri út, külföldi szuvenírek és egy remek túrótorta története a német fővárosból.

Ha gasztrobloggernek állsz, akkor idővel nemcsak a szakácskönyvek fognak gyarapodni a polcodon, hanem ezzel egy időben a konyhai kiegészítőid száma is rohamos növekedésnek indul. Tányérok, poharak, evőeszközök, tejeskannák, tálcák, sószórók, fémdobozok, és még sorolhatnám.

Ezt egészen odáig tudod fokozni, hogy otthon ultimátum elé állítanak: csak akkor jöhet egy újabb tányér, ha egy másik megy helyette. Na persze, mintha ez így működne. Oké, tény, hogy rengeteg holmim van fotózási kellék gyanánt, de legalább van miből válogatni, nem? Ennek ellenére néha én is azon kapom magam, hogy mintha a gyűjtögetés már rögeszmémmé vált volna - még a szelektív kuka mellé kidobott régi sütőformát is képes vagyok hazacipelni, mert az a rozsdás fémdarab milyen jól fest majd a minikuglófok mellett. Őrület.

Ezt a mániát az utazások alatt sem tudom elengedni, és szuvenír gyanánt legtöbbször szintén a konyhai szekrényt gyarapítom. Barcelonából tapasostálak, Brüsszelből szakácskönyv, Lisszabonból tányérok és evőeszközök, Tunéziából két tagine utazott velem. Csodával határos módon eddig soha semminek nem lett baja, és egyszer sem vontak kérdőre, hogy mit csempészek a bőröndömben.

Nem úgy legutóbb Berlinben. Azt találtuk ki, hogy az ott eltöltött egy hét alatt minden nap más speciality kávézóban fogyasztjuk el a reggeli feketét (erről majd egy következő bejegyzésben írok részletesebben is). Az utolsó napunkat direkt úgy választottuk, hogy közel legyen a szállásunkhoz, és odafelé menet konstatáltuk, hogy a vonatállomás is csak két sarokra van, ahonnan könnyedén eljutunk a reptérre. Szépen, ráérősen elfogyasztottuk az italunkat, majd nekiindultunk.

Amikor már egész közel jártunk a vonatállomáshoz, csak akkor láttuk, hogy felújítás miatt üzemen kívül van. Hoppá, újratervezés. Szép nagy táblákon kifüggesztették, honnan indul a pótlóbusz, és az egész útvonalat sárga lábnyomokkal lematricázták, hogy még a bizonytalan turisták se ronthassák el az irányt. Néhány perc várakozás, és már jött is a busz, felszálltunk, boldogság. Igen ám, de ez gyorsan el is illant, mert a busz nem a reptér felé, hanem pont az ellenkező irányba ment. Amikor erre mi magunk is rájöttünk, határozott leszállásjelző-nyomkodásba kezdtünk, de csak nem akart megállni, messze volt még a következő állomás.

Az első lehetőségnél lepattantunk, és úgy döntöttünk, hogy akkor metróra váltunk. Ugyan ez hosszabb út, de legalább tudjuk, merre kell mennünk. Ez volt az a pont, ahol először az órámra néztem. A buszozós kalandunkkal baromi sok időt veszettünk, és szűk egy óránk volt hátra a reptéri kapuzárásáig.

Berlin tömegközlekedése zónákra van osztva, amelynek az egyetlen értelme, hogy minél több zónát érintesz az utazásnál, annál drágább a jegyed. Nekünk ezzel nem volt gondunk, mert csak az A zónában mozogtunk, és vettünk egy heti bérletet a cirkáláshoz. A reptér viszont már a B zónában van, és erre csak akkor jöttünk rá, amikor már felültünk a vonatra, és tudtuk, hogy nincs időnk, hogy leszálljunk jegyet venni, mert akkor lekéssük a gépet.

A hét nap alatt többször futottunk ellenőrökbe, és azt kell mondjam, kísértetiesen emlékeztetnek az itthoni BKV-s kollégákra, annyi különbséggel, hogy szinte mind férfiak és jó nagy darabok. Azok a fazonok, akikkel nem kötekedik az ember, nem fut el, és nem próbál magyarázkodni, hanem, amennyiben lebukott, megalázkodva vállalja tettének következményét.

Szerintetek jött ellenőr vagy nem? Nyilván jött. Az A zóna utolsó megállójánál, ahol még ugye érvényes volt a bérletünk. Nem is szóltak semmit, mentek tovább. Én egyből arra gondoltam, hogy a helyükben biztos átszállnék egy másik kocsiba, és a következő megállóban visszajönnék, hisz két turista bőröndökkel hova a bánatba mehetne, mint a reptérre? Nem így volt, hagytak minket bliccelni.

A vonat nem megy be a reptérig, jó ötszáz méterre áll meg tőle, és nekünk már csak húsz percünk maradt, ebbe még a bőrönd feladásának is bele kellett férnie. Ahogy kinyíltak a megállóban az ajtók, én elkezdtem rohannia bőröndömmel együtt, mint az őrült. Ez volt az a pillanat, amiért kicsit átkoztam a gyűjtögetési mániámat. A hátizsákomban két szép vastag szakácskönyv és egy öntöttvas grillserpenyő. A bőröndben egy márvány nyújtófa meg egy óntányér, csak hogy a súlyos tárgyakat emeljem ki. Utolsó nap baromi jó idő volt, közel húsz fok, de a télikabátot, a sálat és a pulcsit is kénytelen voltam magamra venni, mert a csomagba már nem fértek volna. A kedvenc, bár meglehetősen viseltes téli bakancsomat is ott kellett hagynom egy berlini kukában.

Túrótorta Berlinből recept

Szóval én így megpakolva és rétegesen felöltözve rohantam a terminálhoz. A történetek fényében azon már nem is csodálkoztam, hogy először rossz terminálba mentem be. Mikor megtaláltam a helyem, fürkésztem, hol lehet a csomagot feladni, 14-17-es csomagfeladó állomás. A kijelzőről a szemem egyből a boxokhoz vándorolt, és kígyózó sorokkal szembesült. Nem lesz ez így jó, nagyon nem. Ahelyett, hogy beálltam volna, odamentem a minket hazarepítő légitársaság egyik alkalmazottjához, és elmondtam neki, hogyha én most ezt kivárom, akkor buktam a hazafelé vezető utat. Nagyon készséges volt, és elküldött egy másik csomagfeladóhoz, ahol nem állt senki. Az ott ülő hölgy viszont kevésbé volt megértő, és kezdetben nem is esett meg rajtunk a szíve, hogy lekéssük a gépet, nincs hol aludnunk, és még rá is fizetünk az egészre, de aztán csak engedte, hogy felguruljon a szalagon a bőröndünk.

Kiváló, már csak a biztonsági átvilágítás volt hátra, aztán egy újabb rohanás a kapuhoz. Levettem magamról mindent, ami csipoghatna, hang nélkül át is csusszantam a mágnesen. Már csatoltam az övemet, amikor odahívott a hátizsákomat átvilágító úriember, és a röntgenképre mutatott, majd megkérdezte, hogy mi az ott? Nézem, de én sem tudom megmondani. Nyissam ki a táskám, és nézzük meg együtt. Ahogy elkezdtem kifűzni a madzagot, akkor már tudtam, hogy az az öntöttvas serpenyő lesz, de mivel a fém nyele bele volt hajtva, azért én sem ismertem fel. Kivettem, odaadtam, megfogdosta, majd mondta, hogy ennek szép súlya van. Igen, nekem mondja? Ezzel rohantam végig a városon. Megfordítja, „Csak hét euro volt? Az nagyon jó vétel!” Ekkor kezdtem kicsit türelmetlen lenni, és udvariasan mondtam, hogy valóban, pont ezért cipelem haza, de ha nincs más kérdés a táskámat illetően, akkor mennék, mert lekésem a gépet. Persze, persze, menjek csak.

Túrótorta Berlinből recept

Visszatettem a serpenyőt, becsuktam a táskát, erre hallom, hogy bemondják a nevem a hangosbemondóban. Az univerzum most szórakozik velem? Mindenáron azt akarja, hogy lekéssem azt a nyomorult gépet? Visszasétáltam a serpenyős fickóhoz, majd mondtam neki, hogy a nevemet mondták, segítsen már, hova menjek. Segített is, bekísért a feladott bőröndöket átvilágító szobába.

Újra egy képernyőt mutogattak nekem, és jött a kérdés, hogy mi ez itt? Ekkor már rutinosabb voltam a röntgenképek vizsgálatában, és mondtam, hogy egy óntányér. Nem nagyon értették, hogy minek kell az nekem, hacsak nem tényleg valami értéket csempészek. Ki kellett nyitnom a bőröndöt, amit előtte csak úgy tudtunk becsukni, hogy teljes testsúllyal nekifeszültünk.

Megmutattam nekik, hogy ez tényleg csak egy szimpla, három eurós óntányér, amit mellesleg már elég régóta kerestem. Nem igazán tudták mire vélni, úgyhogy végül azt mondták, hogy akkor csomagoljam vissza. Aha, hát amikor feltártam a táska tartalmát, akkor ugye minden egyéb személyes holmi is gejzír módjára tört ki a bőröndből. A biztonsági emberek aztán segítettek a zárat visszarángatni, összecsukni, és jöhetett az újabb rohanás. Hét percem volt a kapuzárásig.

Túrótorta Berlinből recept

Átvergődtem az épületen, mint egy eszelős, hogy odaérjek és végül mikor ott voltam a célnál, akkor láttam, hogy hiábavaló volt az egész. Azt a kaput nem úgy kellett elképzelni, mint amit filmeken lát az ember, hogy egy kedves hölgy ül egy ajtó előtt, aztán amikor lejár az idő, akkor eltolják a folyosót és senki se ki, se be. Az épület egyik ajtajában kellett libasorban felállni az utasoknak és a kapuzárás időpontjától mindenkit szépen, egyesével engedtek be. Azaz mi a sor végéről vagy fél órás várakozással jutottunk fel a gépre, ahol nem, már nem volt több gikszer.

De hogy jön ehhez az egészhez a túrótorta? Hát ott figyel alatta az a bizonyos óntányér, amit viszontagságok árán, de csak hazahoztam! A tortával egyébként egy kávézóban találkoztunk először, ahova teljesen véletlenszerűen térünk be, mikor a kirakatból megláttuk a pulton a tetszetős házi sütit. Percekkel korábban lehetett kész, még langyos volt, gőzölgött. A pult túloldalán álló lánytól kérdeztem, hogy ez micsoda, aki annyit mondott „cheesecake”. Kértünk egyet, valami mennyei volt! Jó vastag, lágy túrós réteg ropogós tésztaköntösben. Már akkor eldöntöttem, hogy ezt megsütöm. A könyvek mellett két újságot is magamévá tettem a vakáción, és hát az egyik recept belőle nem pont ez volt? De.

Zene sütéshez:

Hozzászólások

Törölt felhasználó

Mocsoda kaland! Ha legközelebb jössz/jöttök, kiviszlek szivesen a reptérre! :))

Törölt felhasználó

Nagyon izgalmas :D Biztosan nektek akkor nem tunt annak, de gondolom igy visszatekinte mar mosolyogtok rajt :)

Törölt felhasználó

Igazság szerint ez a cikk most megnyugtatott, hogy teljesen normális dolog a világ végér?l is konyhai eszközökkel hazajönni. :) Ennek örömére, amint elolvastam, rögtön vettem két helyes kis üveg palackot. Az egyiket f?szerolajhoz, a másikat vaníliaesszenciához. Összesen 2,8? - teljesen megérte! :)

Címlapról ajánljuk

További cikkek