A Scientific Reports folyóiratban megjelent tanulmány szerint egy bizonyos ásványi anyag hiánya felerősítheti a hólyagproblémákat, köztük a gyakori vizelési ingert, ami jelentősen megnehezítheti a mindennapokat. Lássuk, melyik ez az ásványi anyag!
Hogyan végezték a tanulmányt?
A kutatás 28621, 20 és 80 év közötti felnőtt adatait vizsgálta, akik részt vettek egy 2005 és 2018 között zajló Országos Egészségügyi és Táplálkozási Felmérésben (NHANES). Az OAB-t (hiperaktív hólyag) kérdőívek alapján határozták meg, amelyek a sürgető vizelési ingerre, a gyakori vizelésre, az éjszakai vizelésre és a vizeletszivárgásra kérdeztek rá. A kutatók nem egyetlen vérvizsgálati eredményre vagy étrendi adatra támaszkodtak, hanem egy magnéziumhiány-pontszámot (MgDS) alkalmaztak.
Ez négy, a magnéziumszintet befolyásoló tényezőt ötvözött: a vízhajtók szedését, a protonpumpa-gátlók (PPI) alkalmazását, a veseműködés állapotát és a nagy mennyiségű alkoholfogyasztást.
A résztvevőket ennek alapján alacsony, közepes vagy magas magnéziumhiányt mutató csoportokba sorolták.
A tanulmány eredménye
Azoknál, akiknek magasabb volt a magnéziumhiány-pontszámuk, nagyobb valószínűséggel jelentkezett OAB. Minden egyes MgDS-pont növekedése 9%-kal emelte az OAB kialakulásának esélyét. Az alacsony MgDS-szintű csoporthoz képest a közepes pontszámúaknál 17%-kal, a magas pontszámúaknál pedig 20%-kal nagyobb volt a kockázat.
A legerőteljesebb kapcsolat a nőknél, a 40–60 év közötti felnőtteknél, az elhízottaknál és a nemdohányzóknál mutatkozott. A kutatók feltételezik, hogy a magnéziumhiány fokozhatja a hólyagizom ingerlékenységét, valamint gyulladást válthat ki, amelyek egyaránt hozzájárulhatnak a sürgető és gyakori vizelési ingerhez.
Fontos azonban figyelembe venni a tanulmány korlátait
Mivel keresztmetszeti vizsgálatról van szó, nem bizonyítható, hogy az alacsony magnéziumszint okozza az OAB-t: csupán az, hogy összefüggés áll fenn a kettő között. Az OAB megállapítása önbevalláson alapult, ami torzíthatja az eredményeket, ráadásul a magnéziumszintet becsülték, nem közvetlenül mérték. A kutatók hangsúlyozzák, hogy a megállapítások megerősítéséhez további, főként hosszú távú és klinikai vizsgálatokra van szükség.
