Szerencsés voltam, mert olyan programokon vehettem részt, amelyek örök élményként maradtak meg bennem.Más kultúra, más szokások, egészen más élet. Ez már önmagában is rengeteg érdekességet hordoz.Ehhez kell hozzátenni, hogy a programokat az én igényeim szerint állították össze.Azt kértem, hogy a kultúra és a hagyományos vendéglátás kapcsolódásai mentén ismerhessem meg a mai japán gasztronómiát.
Rengeteg helyre, különféle étterembe vittek el, kipróbálni, megnézni, de legfőképpen tanulni a hagyományaikat. Láttam, hogyan készül a szójaszósz, hogyan készül a szaké, a rizsecet. Megtanultam, hogy a gasztronómiában milyen jelentőséggel bír a víz. Egy idős gasztroprofesszor tartott bemutatót nekem a legtradicionálisabb japán ételkészítési alapokból.Azóta tudom egészen pontosan, hogy készül dashi, mi az a mizo.
Számtalan egyéb dologgal is találkoztam.Jártam sumoközpontban, megnéztem, mit esznek a versenyzők, és hogyan készítik azokat az ételeket. Voltam hajnalban a világ legnagyobb halpiacán Tokióban.Szusit reggeliztem. Nem valószínű, hogy van hely a világon, ahol frissebb halból ehetek ilyesmi finomságot. Egyébként ez az egyszerű büfé világhírű. Pontosan azért, mert a szusi műfajában a legjobb. Igaz, ezt a világ minden pontján - rajtam kívül is - tudják még sokan. Nem szeretek sorban állni, de itt megérte az élmény a fél óra várakozást.
Voltam egy szerzetesek lakta szent szigeten, ahol a szarvasok minden félelem nélkül járnak az emberek között. Kipróbáltam, hogy milyen Japánban az osztriga. Ezt is ott kóstolhattam, ahol kihalászták.
Utaztam a szupergyors Sinkansennel, laktam tradicionális japán szállodában. Az élmény nagy volt, mert ilyesmit megismerni mindig nagy élmény. Viszont aludni nem nagyon aludtam, mert a földön, igaz tatamin aludni, hát egyszerűen szólva egy ilyen nagyobb darab embernek nem egyszerű. Finoman szólva is nagyon nyom.
A Japán tenger közepén egy kis szigeten, egy hihetetlenül elegáns étteremben az asztalnál egy faládikában megmutattak azt a vízben még élő halat, amit tíz perccel később már ettük is.
Mindenhol azt tapasztaltam, hogy a japán konyha legrégibb és legfontosabb ismérve: az ételek készítése szempontjából az alapanyagok minősége nagyon fontos, de minden esetben a legfontosabb, hogy az alapanyag legyen FRISS, FRISS, FRISS!
Elvittek egy 400 éves Buddha szentélybe. Mellette volt egy három Michelin-csillagos étterem, amelyik arról volt híres, hogy az erdőben fellelhető finomságokat készítik el. Ott a tulajdonos elvitt magával és az erdőben, az ő saját területén, egy kis speciális szerszámmal el kezdtük kiszedni a növényeket.Gondosan jártunk el, mert mint megtudtam, az lesz az ebédünk. Kis kosárba gyűjtöttük a különböző füveket, gyökereket, hagymákat. Annyira tetszett ez a dolog, hogy teljesen turistává váltam. Mentem, szedtem, csodálkoztam.A vendéglátóm rájött erre, és folyamatosan kérdezgetett, hogy tudom-e mi ez, tudom-e mi az? Volt, amit tudtam, volt, amit nem. Viszont a turistavakságom működött. Addig csodálkoztam mindenen, mondtam, hogy ez milyen fantasztikus, meg hogy, "Ú meg Á", amíg egy egyszerű növényt kiszedve a földből a következő játszódott le: álltam az erdő közepén egy csokor növénnyel a kezemben. Csodálkoztam a világon, mintha semmit nem tudnék, nem ismernék - és nem ismertem fel egy marék snidlinget.Aznap azokat a növényeket ebédeltük tempurának és sok egyéb más módon is elkészítve, amit az erdőben szedtünk - még a turistavakságom elhatalmasodása miatt fel nem ismert snidlinget is.Nagyon finom volt.
„Egyenek mindig jót, és élvezzék az életet.”
Buday Péter
