Kérdezz meg bárkit külföldön, tudja-e, mi az a pogácsa, és van-e az ő országukban. Nem, ez igazi magyar dolog, bár hasonló tésztafélék léteznek. De ez a nagymamapogácsa, na az olyan otthonos érzést adó csak-a-mienk dolog, főleg a tepertős változat. És így van ez a szilvalekvárral is, mert a szatmári szilvalekvár tényleg törvény által védett hungarikum, olyan nincs máshol.
Galéria
Tepertős pogácsa szilvalekvárral lépésről lépésre történő elkészítése
Ennek a szilvalekvárnak két érdekessége van. Az egyik, hogy üstben főzik, sőt, inkább sütik, egy ecetes-vizes "ágyon". Azt, hogy sütik, azért mondom, mert megkeverni sem szabad: a feldarabolt, jó érett szilvát felforralják, majd 10-12 órán át hagyják, hogy a leve elfőjön. A másik, hogy ha igazán érett a szilva, akkor cukor sem kerül a lekvárba, és azt hiszem, ez az igazi kuriózum. A szilva egyébként is egy igen magas cukortartalmú gyümölcs, így a benne lévő cukor karamellizálódik, ettől a lekvár nemcsak édes, hanem feketés-barnás színű, és határozottan karamelles ízű is lesz - nem csoda, hogy ekkora a rajongótábora.
Szóval adott ez a két nagyon magyaros csoda. Önmagukban is megállják a helyüket, na de képzeljük el őket együtt. Nem is olyan nehéz, hiszen régóta tudjuk, a töpörtyű és a szilvalekvár kéz a kézben járnak, ha a szilvás papucsról van szó. Ropogós kis sós darabkák, és édesen kesernyés szilvalekvár, ami nem folyik, csurog, hanem édesen tapad az ember szájpadlására, mindez egy finom kelt tésztában - kicsit sós, kicsit édes... ha nem szeretnék ennyire enni, akkor sem tudnám kevésbé érzékletesen leírni ezt az ízpárosítást, mert annyira kiegészítik egymást. Ezért is örültem ennek a receptnek, amit érdekes módon egy Amerikában született magyar ismerősömtől kaptam. Ő azt mondja, nagymamája készítette a szilvalekvárt a new jersey-i tűzhelyen, és mivel a sertéstepertőt nem volt könnyű beszerezni, ez a pogácsa mindig ünnepi volt, és a hazai ízeket jelentette. Az instant élesztő már az ő módosítása, de egyébként a recept eredeti. Azt is mesélte, hogy ha éppen volt otthon egy kis haza szilvapálinka, akkor azt is löttyintettek a tésztához, egy jó evőkanálnyit. Hát... nem hangzik rosszul...
Az én nagymamáim nem sütöttek pogácsát, az egyik nagyon városi nagymama volt, a másik pedig inkább édeset sütött. Ez viszont talán értékesebb recept, mint amit a saját nagyanyáimtól kaphattam volna, hiszen egy féltve őrzött magyarságtudatot, az otthagyott hazát, és az ízeket jelentette egy maréknyi embernek. A hagyományt pedig tovább is adták, hiszen a már odaszületett amerikai-magyar ismerősöm is sok érzelemmel, ünnepélyesen ajándékozta ezt a receptet nekem. Remélem, sokakat megtalál majd!
