Amikor gyerek voltam, a hurkát szerettem mindig egybe törni a krumplival a tányéromon. Otthon nálunk nagyon figyeltek az asztal tiszteletére, az étel megbecsülésére, ezért a fent említett művelet közben mindig elhangzott a "Szépen egyél, ne malackodj!" felszólítás. Igazuk volt.
A hurkáról és a burgonyáról más is eszembe jut, elmesélem:
Egyszer vendégül láttam az éttermemben negyven nagyon szegény, hátrányos helyzetű árvízkárosult gyereket - 12 és 16 év közöttiek voltak.
Húsleves, paprikás csirke töltött tésztával és csokoládéfelfújt volt a menüjük.
Jól sikerült, finom volt, mégis azt vettem észre, hogy a gyerekek negyede nem eszi az ételt. Érdekes módon a levest megették, de a csirkét nem, csak a szaftját és a köretét. Megkérdeztem tőlük, hogy miért nem eszik a csirkét. Jöttek a válaszok: "Nem szeretem, elég volt, összerázott a busz és nem esik jól." Ezeket, és ehhez hasonló sületlenségeket mondtak, amikor az egyik kísérőjük odasúgta nekem, hogy szégyellik magukat. Kérdeztem, miért. "Mert nem tudnak késsel és villával enni" - hangzott a válasz. Megdöbbentem. Ez hogy lehet? Ha már a szülei nem tanították meg, akkor a nevelőik az oviban, iskolában vagy a napköziben miért nem? Értetlenkedtem, és odahajoltam az egyikhez beszélgetni. Meg is kérdezte tőlem: "Bácsi, miért van itt lepedő az asztalon?"
Először nem értettem. Aztán leesett. Ezek a gyerekek nem kaphatták meg azt, amit nekem a családom nyújtott. Én magyaráztam el neki, hogy mi a lepedő, és mi az abrosz. Egy másik gyerektől megkérdeztem, hogy melyik a kedvenc étele. "A hurka!" - vágta rá.Megkérdeztem, melyik, a véres vagy a májas."Az milyen? Mert nálunk a hurka hagymás-paprikás burgonyával van töltve" - mondta a 12-13 éves kisfiú.
Akkor csendben maradtam, és elgondolkoztam.
„Egyenek mindig jót, és élvezzék az ízeket.”
Buday Péter
