Az egyik "iskola" szerint gyerekkorban elég egy nap csak egyszer összepakolni a szobát (ezzel teljesen egyetértünk, mert elég zavaró, amikor valahol vendégségben vagyunk, és állandóan jár utánunk a háziasszony vagy háziúr, hogy elpakolja a poharat vagy a mogyorós tálat).
Ha a kisgyerek nem pakol, akkor azt mondja neki az anyukája: "oké, ha nem pakolsz el, akkor sajnos nekem kell ezt megtennem helyetted a lefekvés után, és akkor nem tudok neked mesét olvasni, hiszen pakolnom kell." Ez az esetek többségében bejön, mert logikusan levezeti az anya, hogy azt az időt le kell rövidíteni, amit vele tölt a pakolás "javára".
Jó, és akkor hogy is van ez egy kamasz gyereknél?
Nem pakol, ez egyértelmű. Szennyes cucc, ételmaradékok, ágynemű szanaszét, könyvek, ezer éves irományok. Három választás van: vagy ottmarad, és elkezdi egy idő után zavarni a látvány, vagy például nem tud mit felvenni (ruha) reggel, és összepakol. A másik verzió, hogy összepakolunk helyettük, vagy kinyitjuk a pénztárcánkat, és megkérjük a takarító nénit, hogy tegye ezt meg - mindannyiunk helyett. A harmadik verzió, hogy egyáltalán nem zavarja ez az állapot, de egy idő után rávesszük valahogy arra, hogy pakoljon.Ha kívülállóként nézzük ezt a problémát(nyilván nem könnyű), akkor sajnos azt is be kell látnunk, hogy ez inkább a mi problémánk.
Ha egyébként a lakásban viszonylagos rend van (tehát nem szemétdombon él a család, hanem általában el van pakolva a szennyes, és nem kell kerülgetni a mosatlant vagy az ételmaradékot, valamint nincs ujjnyi por mindenütt, és a patkányokról még nem beszéltem), akkor a gyerek feltehetően érzékeli azt, hogy mi a viszonyítási alap.Ha a szobája ehhez képest eltér negatív irányba, akkor lehet azt mondani, hogy kisfiam pakolj már el a lakás általános rendszintjére. Teljesen felesleges egy kamasztól azt várni, hogy tip-top szobája legyen.
Viszont határozottan képviselhetnénk azt az elvet, hogy helyette mindent ne pakoljunk el!Az messzire vihet minket a mostani céltól, ha egész gyerekkorában valaki más vitte ki a szennyesét, pakolta el a kajamaradékát, porszívózta fel az ágya alatti szemetet, vagy cserélte ki az ilyen-olyan ágyneműjét.
Egyik anyuka a következőket mondta erről: "nekem az például óriási erőfeszítésembe telt, míg képes voltam megállni, hogy reggel, amikor kilépnek az ajtón suliba menet, ne rontsak be és kezdjek el összepakolni a szobájukban."
Többen - az önkritikus fajtából - is bevallották, hogy amíg otthon voltak, addig kifejezetten "hálás" feladat volt számukra az összepakolás. Ennek egyszerű oka volt: addig legalább volt dolguk, úgy érezhették, hogy ők is dolgoznak. Más kérdés, hogy ezt a családban senki nem így gondolja.
Általában csak az anyák hiszik azt, hogy ha elvégzik ezeket az egyébként látszólag hasznos melókat, akkor dolgoznak. Az esetek többségében két hatása van ennek az önfeláldozásnak: a gyerek soha nem tanulja meg, hogy a közvetlen környezetéért neki is tennie kell. Éveken át tartó „pakolás” után - amit a nő egyértelműen munkának tart a többi házi teendő mellett - a férj a lehető legváratlanabb pillanatban világosítja fel az asszonyt, hogy évekig nem dolgozott semmit. A kör bezárult.
