A franciák gúnyosan les rostbifsnek, vagyis marhasültnek "becézik" az angolokat, utalván a steakre, amely tradicionálisan az egyik - ha nem a leginkább - ismert angol étel. Ha a laikus utánagondol, nem is biztos, hogy nagy hirtelenjében több híres angol fogást tud mondani. Pedig - ahogy azt a múltkor már remélem, kicsit bizonyítottam - remek ételek találhatóak angol földön, és nem, nem csak akkor, ha indiai étterembe térünk be. A steaknél pedig jóval gyakrabban fogunk belefutni fish and chipset kínáló bódéba. Igen, egyetértek, egy jó steaket nehezebb összehozni, mint egy rántott halat sült krumplival, de mivel egyfajta nemzeti ételről van szó náluk, nézzük meg a hagyományait.
Azt gondolnánk, hogy egy szigeten nem nagy ügy halhoz jutni - csak ilyenkor elfelejtjük, hogy bármekkora halnagyhatalomnak is számít egy ország, csak a part menti területek rendelkeznek autentikus halas fogásokkal. Angliára is igaz ez - az ipari forradalom előtti időkig tengeri halat csak a parti falvak lakosai, illetve a piszok gazdag városlakók ettek rendszeresen, a polgárságnak, pláne a plebsnek nem jutott ebből az élvezetből. Egészen addig, amíg a XIX. században be nem indult a vasútforgalom, és a gyorsan romló, de alapvetően olcsó élelmiszert az ország belsejében lévő gyártelepek lakói, az akkor még nem annyira öntudatos munkásai is meg tudták fizetni. A rántott tőkehal mellé kísérőnek járó társat a híres író, Charles Dickens nevezte először chipsnek 1861-ben, azóta pedig, legalábbis, ha halhoz jár, nem a vékonyra vágott burgonyaszirmot jelenti, hanem a sült krumplit.
Az olajban sült rántott hal egyébként Portugáliából érkezett Angliába. A pogromok elől menekült zsidó bevándorlók rendszeres étele volt - pénteken este elkészítették, így szombaton, mikor tilos volt dolgozniuk, ezt ették. Az étel széles körű elterjedéséig azoban el kellett még tennie pár száz évnek. A rántott hal, mint a szegények étele már egy korábbi Dickens regényben, a Twist Oliverben is feltűnt, a sült krumplival együtt viszont csak 1863-ben árulta először egy Joseph Malin nevezetű zsidó bevándorló Észak-Angliában. A fish and chips rajongói máig őt tartják az étel szülőatyjának.
Az étel nagyon hamar népszerű lett a munkásosztály körében, a háború és a nehéz évek pedig a tehetősebbek asztalára is odavarázsolták. Állítólag a II. világháború alatt az egyetlen olyan étel volt, amit lehetett nem jegyre venni. A XX. század második felében a bódékat átvették a bevándorlók, készítették már kelet-európaiak, görögök és indiaiak. A hozzá járó kísérő mártások is leginkább ebben különböznek. Nem egy nagy kunszt az elkészítése, sőt! Az olajszaggal sajnos meg kell birkóznunk ebben az esetben - ezt az ételt nem ér sütőben elkészíteni - az eredmény azonban kárpótolni fog minket. Én pedig ünnepélyesen megígérem, hogy mostanában nem hozok több olajban sütős történetet!
