Én ugyanis avokádóimádó vagyok – de ezt már megírtam egyszer, sőt azt is, hogy a botanika szabályai szerint gyümölcsről van szó, nem véletlenül hívják például aligátorkörtének.
A paradicsom, a padlizsán gyümölcs?
Viszonylag későn ismerkedtem meg vele, és azt is az akkoriban Párizsban élő barátnőmnek köszönhetem. Néhány darabbal érkeztem haza, és mivel itthon még nemigen lehetett kapni, nagy terveim fűződtek a magokhoz. Nem tudok ez ügyben sikertörténetről beszámolni, legyen elég annyi, hogy nincsen bőven termő avokádófám. Avokádóvásárlásom viszont elismerésre érdemesít, bár néhány év kimaradt a megismerkedés és a napi kapcsolat között. Lásd fentebb! Szerencsére egyre több fajtáját be lehet már szerezni, semmi akadálya sincs, hogy minél változatosabban tudjam elkészíteni. Akkor sem esem azonban kétségbe, ha csak citromozom, sóval megszórom, és a héjából kikanalazom. Mexikói utamon még inkább elmélyült a kapcsolatunk. Kóstoltam töltve, ittam turmixnak, került tortillába, chipset mártogattam bele, a guacamole pedig elmaradhatatlan napi betevőm volt.
Unokáim azonban sokáig ellenálltak. A salátába aprított avokádódarabok hozták meg az áttörést, amit először ugyan gondosan a tányér szélére helyeztek, de miután felvilágosítottam őket, hogy pépesítve is jócskán került az öntetbe, lassacskán elfogadták. A teljes sikert a saját készítésű guacamoléjuk hozta el, ami természetesen együtt járt a botmixer önálló használatával is – persze én közben halálra izgultam magam és ugrásra készen vigyáztam, nehogy baj történjen.
A koriander megszerettetése egy hosszabb folyamat lesz, a kiindulási pont ugyanis ez – és elnézést az olvasóktól! – Nagyi, én ezt nem eszem meg, mert olyan… olyan… lábszagú!
Szóval a guacamolés szendvicsnek és tortillának már nyert ügye van náluk, természetesen szigorúan koriander nélkül, nekem pedig adott a feladat, hogy azt is megkedveltessem velük. Szerencsére szeretem a kihívásokat.
Mari nagyi
