A könyv szerkesztője, Czingel Szilvia 7 éven keresztül készített interjúkat holokauszttúlélőkkel a Centropa Magyarország - a zsidó emlékezet interaktív adatbázisának magyarországi archívuma - képviseletében egy nagy volumenű kutatás részeként. A fő szempontjuk az volt, hogy ne csupán a tragédiát kutassák, hanem a zsidók két világháború közötti életmódját, életvitelét is. "Természetesen munkánk nagyobb része maga a holokauszt is, mert aki a zsidó történelemmel foglalkozik, számára ez megkerülhetetlen, de nekünk a fő szempontunk nem maga a halál, hanem a virágzó időszak volt" - beszélt az előzményekről Czingel Szilvia.
A könyv az egyik interjúalany, Endrei Istvánné háború előtti életéről, illetve egy lágerben eltöltött fél évéről szól. Őt 1944 novemberében, a háború utolsó hónapjaiban deportálták más magyarokkal együtt egy lichtenwörthi koncentrációs táborba. Ott a sok szenvedéstől és az éhségtől való menekülés sajátos útjaként ötödmagával írt egy receptkönyvet, amely aztán csodával határos módon hazakerült vele együtt.
Ezekre a szénnel és grafitfoszlányokkal telekörmölt papírfecnikre bukkant rá 63 évvel később egy Endrei Istvánnénál tett látogatás alkalmával Szilvia. "Éppen arról beszélgettünk, hogy annak idején a két világháború között az édesanyjával milyen süteményeket készítettek, amikor szó szerint kihullottak a kis papírfecnik."
"A lichtenwörthi tábor arról volt híres, hogy kiéheztetési kísérletet végeztek. Nem voltak gázkamrák, nem dolgoztatták az ott élőket, viszont nem adtak enni az oda deportáltaknak. Ez a receptkönyv volt az ott élőknek a kiút, a szellem, a gondolkodás, az emlékezés képességének életben tartása, de néhányuknak ez is mentette meg az életét" - fogalmazott a szerkesztő.
Öt különböző korosztályból és élethelyzetből kiragadott nő: kárpitosfeleség, női kalap- és paplankészítő, családanya, Rotschild Klára szalonjának egyik legszebb manökenje... öt zsidó nő elindul 1944 novemberében gyalogmenet az óbudai téglagyárból Ausztria felé, hogy aztán az éhségtől szenvedve megírják az "emlékezet" szakácskönyvét: hogy ne felejtsék el az egykor megélt otthoni jobb időket, hogy erőt merítsenek a szenvedésekhez. A receptkönyvírás az ellenállás egyik formája volt, lehetőség a túlélésre.
A könyvben a receptek mellett Endrei Istvánné visszaemlékezéseit olvashatjuk. Képet kapunk nemcsak a holokausztról, hanem a két világháború közötti budapesti zsidó család életmódjáról is. A Gyányi Gábor által írt előszóból megtudhatjuk, hogy "elsősorban a tésztafélékre és a süteményekre emlékeztek, amiben bizonnyal a legkedvesebb íz utáni heves sóvárgás vezette őket." Mivel a táborban csak levest kaptak enni, érthető, hogy már elegük volt belőle, így a nem kóser receptgyűjteményben leginkább nehéz, zsíros húsételeket, édességeket, mártásokat találunk: madártejet, kolozsvári rakott káposztát, olaszosan készített makarónit vagy épp finom rántottát.
Az ételek tanulmányozása során feltárul előttünk a 20. század történelme, a II. világháború előtti magyar gasztrokultúrától a vészkorszak tragikus eseményeiig, de fölhívja a könyv a figyelmet arra is, hogy hogyan lehet irracionális élethelyzetekben túlélési stratégiákat kidolgozni, ahogy ez Lichtenwörthben is megtörtént.
