Nem szoktam nutellát venni otthonra. Azért nem szoktam, mert megeszem. Persze az ember azért vásárol élelmiszert, hogy megegye. De én a nutellát nagy kanállal eszem, az üvegéből, ráadásul a sarokba elbújva, hogy a gyerekek meg ne lássák. Mielőtt bárki félreértené, nem arról van szó, hogy sajnálom tőlük, csak nem szeretném, ha azt gondolnák, hogy nagykanállal habzsolni a nutellát helyes dolog. Mert meggyőződésem, hogy nem az.
Ezért marad a zugevés. Márpedig a nagykanállal sumákban nutellafalás nem tesz jót az ember önérzetének. Na ezért nem szoktam vásárolni. Most mégis kivételt tettem azzal a szent meggyőződéssel, hogy ezúttal nem falom fel két nap alatt, hanem sütök belőle valami igazán jót. És mivel a nutella önmagában is igazán jó, ezért nem volt nehéz dolgom.
Viszont a megvásárlás napján már nem volt időm sütni, és este borzasztó csábítóan kacsingatott felém a pultról a nutellás üveg. Remegő kézzel nyúltam a nagykanálért, miután elaludtak a gyerekek. Az az egy szerencsém, hogy a nutellából mindig az első nyalintás a legélvezetesebb, ezért sikerült időben leállítanom magam, másnap reggel pedig az első dolgom volt (helyesbítek, kisgyerekes szülőként a 17-ik), hogy gyorsan összedobjak belőle egy sajttortát.
Tényleg iszonyú gyorsan megvolt, sütni nem kell, zabkeksz és vaj az alapja, a krémhez mascarponét és ribizlit kevertem a nutellához, és mehetett is a hűtőbe. Talán nem magától értetődő, de számomra így, tortaformában már sokkal kisebb a kísértés, mint az eredeti üvegében tárolt nutellánál. Ez biztosan egyfajta pavlovi reflex. Nutellásüveg, piros-fekete betűk = nyáltermelés beindulása. Pedig ez a torta tényleg nagyon-nagyon finom lett, az egyszerűsége ellenére. Elképesztően tömény, amit a fanyar gyümölcs némileg egyensúlyoz, de még így egy vékonyka szeletet kell csak számolnunk fejenként. Persze ha maradna belőle, 1-2 óra elteltével gond nélkül lecsúszik a következő is.
