Nemrégiben Bangkokban jártam. Már az utazás előtt megfogadtam, hogy az összes utcai árus kínálatát végigkóstolom. Sajnos az elgondolásom szinte teljesen kútba fulladt. Az utcán hömpölygő szemét és rothadó ételmaradékok miatt gyomorforgató, kellemetlen szagokba futottam bele lépten-nyomon. A harminc fokban megrendezett karácsonyi vásárban végül mégis sikerült egy csirke satay-t és egy baconbe tekert enoki gomba nyársat bekebeleznem. Mindkettő őrült finom volt, de a továbbiakban nem kockáztattam.
A csodálatos színekben pompázó úszópiacon már 40 bhatért egy egész haltálhoz juthat az ember fia, azonban ha tovább sétál, meglátja a vízben ugráló vagy éppen hassal felfelé kikandikáló, a rácson sülőhöz nagyon hasonló teremtményeket, akkor végigfut egy furcsa gondolat az agyán, ami azt mondja: mégsem! De akkor hol együnk? Elképzeléseimben minden utcasarkon minimum három kisétterem állt, a valóságban ezek thai masszázsszalonok voltak, ahol sorban álltak a delikvensek egy jó csontrecsegtetésre várva.
Végül a jól bevált internetes keresőrendszert hívtuk segítségül. Nem okozott csalódást, viszont a továbbiakban már nem volt rá szükségünk. Bárhová mentünk, akár gyalog, akár tuktukkal vagy taxival – ez utóbbi kettőre mindig az elején meg kell alkudni a sofőrrel, és egyáltalán nem drágák – , megláttunk egy következő célpontot, amit másnap be is vettünk, mint egy várat. Fantasztikus falatozásokban volt részünk, imádnivaló a széles kínálat.
Már mindenféle rizses, zöldséges, currys finomságon túl voltunk, de még sehol sem láttam egy jófajta rizstésztás fogást az étlapon, amikor egy thai-olasz fúziós étterembe vetődtünk – különben ezt a helyet is előző napi hajózásunkról visszatérve találtuk, de akkor csak egy kávé és gyümölcslé erejéig használtuk ki a lehetőséget. Először furának hangzott a nemzeti összeállítás, de az étlap azonnal meggyőzött, csak a választás vált rettentő nehézzé a sok-sok jól csengő, nem mellesleg gyönyörű fotókkal illusztrált oldalakat látva. Ez az étterem akár Manhattanben is lehetett volna, így az ott töltött kiváló vacsora után lecsekkoltuk az interneten. Kiderült, hogy a Mazzaro a Tripadvisor által ajánlott 10 legjobb bangkoki olasz éttermek egyike. A tanulság az, hogy vissza kell mennem még egyszer az olasz kaják miatt!
Mivel a városban inkább sétáltunk a szabadban, csak párszor néztünk be egyik-másik bevásárlóközpontba, egy könyvesboltot sem sikerült kiszúrnom. Nem aggódtam, tudtam, hogy a reptéren találok majd. Több, mint egy órás áskálódás után megláttam egy csodálatos könyvet a falon. Utolsó példányként levetettem az eladó hölggyel, aki kedves mosollyal – mint ahogy ott szokás – , kezembe adta. Andy Ricker Pok Pok című gasztronómiai kötete szerelem lett első látásra. Pont így kell megírni egy szakácskönyvet, ekkora elhivatottsággal, ilyen színesen, képekkel és történetekkel illusztrálva. Mindenkinek csak ajánlani tudom.
A cikkemben látható receptet a szerzőétől kicsit eltérő módon készítettem el, így nálunk is bárki könnyen összedobhatja. Aki kipróbálja, és kóstolás közben becsukja a szemét, kicsit odaképzelheti magát a zajos, nyüzsgő thaiföldi forgatagba. Eredetileg kínai brokkolival készül a Phat Si Ew, amit nálunk szinte lehetetlenség beszerezni, ezért pok choi-t akartam venni hozzá, ami ugyancsak hiánycikknek bizonyult aznap. Így esett a választásom a kínai kelre, ami fantasztikusan jól szuperált, és ennek az egész szerkesztőség tanúbizonyságát adhatja.
A könyvben megjelent receptekből még biztosan osztok meg veletek egy párat, addig adjatok egy esélyt a képzeletbeli thai ízutazásnak.
Gréti
