Az egész történet jó hat éve, Németországban indult. Az ösztöndíjam utolsó hónapját töltöttem, tombolt a nyár, amikor kedvenc olasz barátnőm, Marta, megkérdezte, nincs-e kedvem vele hazamenni Olaszországba egy hosszú hétvégére. Hogy valami papírt kellett elhoznia, vagy csak hirtelen honvágya támadt, nem tudom, de azonnal igent mondtam - naná, volt egy kis vinotékájuk Marche régióban, egy icipici középkori faluban a hegyek között, meg különben is, ki ne akarna egy őrült olasz tyúkkal végigszaladni Olaszországon két nap alatt? Volt egy fontos prezentációm az egyetemen hétfőn, pontban délben, de megnéztük a vonatokat, két órával a jelenésem előtt értem (volna) haza Bayreuthba.
A prezentációt elkészítettem, kinyomtattam, áttanulmányoztam, bepakoltam a hátizsákomat, és csütörtök délután nekivágtam életem legbalhésabb hétvégéjének. Azzal kezdődött, hogy a vonatunk Münchentől 50 km-re egy állomáson megállt. Volt még két óránk a bolognai vonat indulásáig, de ahogy teltek a negyed órák, egyre jobban nyugtalankodtam - az olaszok olyat nem szoktak - , különösen, hogy senki nem tudta miért állunk. Gondoltam, leszállok, és veszek valamit enni, mert lehet hogy a szép Marche helyett ebben a bajor kisvárosban töltjük a hétvégét. Marta is leszállt egy cigire, cuccot persze okosan a vonaton hagytuk, nem nagyon volt értékünk. Én mezítláb csattogtam végig az állomáson - most hippik vagyunk, vagy nem? - , Martát meg azzal hagytam ott, hogy ha a vonat indulna, állítsa meg, 2 perc múlva itt vagyok. Jó, lehet, hogy a végén 3 perc volt, de arra értem vissza a peronra, a vonat döcög ki az állomásról, és a döbbent Marta szájában a cigivel hápog, hogy hát ez elindult.
Más választásunk nem volt, azon mezítlábasan elkezdtünk ordítva rohanni a vonat mellett, hogy álljon meg, mi még itt vagyunk. Amúgy nagy csoda, de tényleg megállt. A derék bajoroktól kaptunk egy rosszalló pillantást, de nem nagyon érdekelt minket. A mutatványt fél óra múlva megismételtük, addigra ugyanis beértünk Münchenbe, és pont 3 percünk volt elkapni a bolognai csatlakozást. Igaz, cipő volt rajtunk, de a túrahátizsák nehezítő körülménynek számított. De, még erre vonatra is sikerült felugranunk egy másodperccel azelőtt, hogy megindult volna. Az éjszakát a biciklitárolóban töltöttük, és ennek megfelelően frissen utaztuk végig másnap fél Olaszországot, mire megérkeztünk Penne San Giovanniba. Azt hittem, ott majd szusszanunk egyet, amiből persze nem lett semmi, a következő három napban végigszáguldottunk Gubbio-n, Assisin, Foligno-n és Perugián, hogy aztán vasárnap kora délután holtfáradtan felszálljunk a Bolognába tartó vonatra Anconában.
A terv az volt, hogy majd ott kialusszunk magunkat - csak azt nem kalkuláltuk bele, hogy Bologna után kettővel beszáll a kupénkba négy darab 19 éves amerikai srác, akik érettségi utáni ajándéknak kaptak egy Euro-tripet, és épp az öreg kontinens előnyit élvezik, első körben azt, hogy legálisan vásárolhatnak alkoholt bárhol. Mire Münchenbe értünk, már csillagokat láttam a fáradtságtól, és a java még akkor jött - kiderült, hogy a vonat, amivel az előadásom előtt 2 órával be akartam gördülni, késik egy másfél órát, és én 20 perccel az előadás megkezdése előtt fogok Bayreuthba érkezni. Ez még nem lett volna baj, de ha hozzáadjuk azokat a faktorokat, hogy az állomástól 20 percre laktam busszal egyik irányba, az egyetem 20 percre volt a másik irányba, nem volt nálam a prezentáció, a professzor senkit nem engedett be az óra kezdete után egy perccel, valamint én erre a prezentációra kaptam volna az év végi jegyemet, aminek hiányában vissza kellett volna fizetnem azt az uszkve 3000 eurót, amit az egész évre kaptam, akkor talán érthető, hogy lepergett az életem a szemem előtt.
Így aztán őrült telefonálásba kezdtem - először is kerestem egy kedves jó barátot, aki már ébren volt, azt elküldtem a kolesz gondnokához, akivel telefonon leegyeztettem, hogy a mexikói srácot beengedheti a szobámba. Az állomásra érve lóhalálában berohantam az egyetemre, kitéptem a prezentációt Fabian kezéből, aki a terem előtt várt rám, és egy perccel 12 előtt beestem a terembe. Az előadáshoz levettem a túrazsákot, de a hajamban még így is benne volt az ancona-i strand homokja, ahol előző délután még úsztunk egyet. V-alakban elől-hátul csinos izzadságfolt volt a pólómon, és pont úgy néztem ki, mint aki szerda este óta vonatok után szaladt, és rapidban felfedezte Olaszország közepét összesen talán 10 óra alvással.
Mindegy, a jegyet megkaptam, és mire visszavánszorogtam a koliba, ez a villámgyors sajtkrémes-cukkinis tortellinit még összedobtuk Martával, mert akkor lassan 24 órája nem is nagyon ettünk. Ha elkészítem, azóta is minden alkalommal eszembe jut az a hétvége, meg az, hogy ezt a kaját még egy ilyen kaland után is össze lehet dobni percek alatt.
