Hogy miért is nem könnyű a gyerekekkel főzni? Mert hangosak, kupisak és veszélyesek. De ha egy olyan sütit készítünk velük, ahol a sütőt be sem kell kapcsolni, a kés csak kenéshez kell, és kalapáccsal csapkolódni is van lehetőségük, az sokat segít a dologban. Sőt, a gyerekek is igazi segítséggé avanzsálnak, nem csupán a háborús állapotok megteremtéséhez járulnak hozzá.
A nápolyi ez a bizonyos süti. Vásároljunk kész ostyalapokat, és főzzünk hozzá krémet. Hogy milyet? Én nagyon nem kedvelem a margarinos krémeket, még akkor sem, ha történetesen vajból készülnek. Többek között ezért döntöttem a jó öreg ganache mellett. És persze azért is, mert minden hozzávaló megvolt hozzá itthon, és mert iszonyú finom!
Szóval jó sűrű, tömény ganache-t főztem, majd ráállítottam a lánykámat, hogy pár percig keverje intenzíven, hadd hűljön egy kicsit.
Ezután következett az ostyalapok megkenése a krémmel. Ez is egész jó móka lett, igaz, hogy inkább én kentem, a gyerekek pedig a lapáttal illetve egy darabokra tört ostyalappal próbálták a lehető legnagyobb mennyiségű krémet a szájukba termelni. Azért ennek is sikerült a végére érni valahogy, így elérkeztünk a készítés legnehezebb fázisához: pihentetnünk kellett a nápolyit. Szerencsére a kicsik a nagy krémlopkodásban úgy elteltek, hogy minden hiszti és kérlelés nélkül megúsztuk a dolgot.
A kicsit megpuhult csokis ostyát szeletekre vágtam – ezúttal egyedül, és állíthatom, hogy az egész főzőcskének ez volt a legnehezebb része, mármint fizikailag. De aztán rögtön következett is a legélvezetesebb rész. Ismeritek az szezám snacket? Ezeket a cukorsziruppal vagy mézzel összeragasztott pirított szezámos lapocskákat? Mi imádjuk, és eddig kizárólag arra tartottuk őket, hogy egy az egyben befaljuk mindet. De most arra jutottam, hogy ha a nápolyink meg is puhul a krémmel, azért jó lenne valami ropogós is bele, ezért megkértem a gyerekeket, hogy egy zacskóban a kis fa kalapácsaikkal zúzzák porrá a szezámos lapokat. Készséggel segédkeztek.
Végül a nápolyiszeletek rövidebb oldalait olvasztott csokiba, majd a széttört ropogós szezámporba tunkoltuk, és meg sem várva, hogy rászáradjon, nekiestünk. Nagyon finom lett, de tény, hogy őrült tömény is egyúttal, így 2-nél többet nehezen tudtunk volna megenni belőle fejenként. És ami meglepett a sütizés végére, hogy tényleg nem vált romhalmazzá a konyha a kicsik ellenére sem, ők viszont a fülüktől a bokájukig csokisak voltak.
